Részlet a könyvből a ‘Bővebben’ hivatkozásra kattintva.
29. oldal
A négyszázas évek elejétől Thesszaloniké már a bizánci birodalom tekintélyes másod-fővárosává vált, s szüntelenül fejlődött, gyarapodott. A korai 5. évszázad nem volt mentes az egyházi köntösbe bújtatott görög függetlenségi törekvésektől. E szabad kereskedőváros lakói nehezen fogadták el, hogy az önkényuralom csúcsán alló basileos, a császár egyben Krisztus földi helytartója, aki az isten megkoronázta uralkodó eszméjét a földi és a mennyei hatalom egységeként sugallaná. A császárváros ellenében a gazdaságilag erős Thesszaloniki vezető szerepet kívánt. Harcát nem az antikvitás eszméi oldalán vívta, hanem korszerűen, a keresztény egyházon belül zajló szeparatista küzdelem keretében: 431-ben az efezoszi zsinaton Konstantinápoly nesztóriánus irányzata (ennek mai túlélői a káldeus asszírok, akik ma Törökország-Szíria-Irak északi részein élnek, s a 20. század elején őket is török fejvadászok üldözték az örményekkel együtt) helyett az ellenlábas Róma-Alexandria tengelyhez csatlakozott, ami nyílt pártütésnek számított. Az esemény konkrét okát a Mária-kultusz vitája adta: mikor Bizánc pátriárkája, Nesztoriusz az istenanyaság dogmáját megtagadta, Rómában demonstratíve fölépítették a Santa Maria Maggiore – székesegyházat, és ugyanekkor emelték Thesszalonikiben a Hagia Paraszkevit, azaz a Mária istenanyasága templomot. A város főpapja a keleti eredetű szerzetesmozgalmakban szövetségest keresett a nagy szomszéd elleni függetlenségi törekvéseihez. Teret kapott még a távoli kopt keresztény szerzetesmozgalom eszméje, valószínűleg Szenuflasz szerzetes itteni munkássága révén. Az évszázad végére azután az ellenállás elcsendesült a Rómától elfordulás elvi, és Bizánc fenyegetően felsorakozó katonaságának gyakorlati oka miatt.
53-55. oldal
Legmélyebb álmomból iszonyatos vakaródzhatnék riaszt föl, hozzá kísérőül kis éji szúnyogzene, az összes tétele presto. Karmolom magam kiadósan, majd behozom a fürdőből a moszkitógyilkoló fegyvert, s kémiai háborúba kezdek a fenevadakkal. Végre leteszem fejem húnyt szemmel, de sokáig nem tart nyugalmam, mit várhatnék nyitott ajtók mellett az elgázosítástól. Kezdem irigykedve hallgatni hálótársam mély hörgéseit, amelyek, mintha megérezné álma eltulajdonolásának titkos vágyát bennem, ekkor abbamaradnak. Fölül, rám néz, és juttatja eszembe, hogy a terebélyes vöröskeresztes zacskónkban lapul a csípés-szúrás és talán rúgás elleni csodakrém. Határozottan kevésbé viszketek már e hírtől is, szaporán keresem a kis sárga tubust a sötétben, szemüveg nélkül meglelem, alaposan kenekedem, Mária Magdolna nem ápolhatta gondosabban Jézust. Mivel kened, kérdé, amivel javallottad, mondok, azval, de ez nem az, állapítja ő meg két méterről a sötétben, ez a gombaölő kenőcs!
– Hát azért az szintén hasznos, ha nincsen gombája az embernek, nemde? – riposztozom, miután decensen és fojtottan kiröhögtem magam.
– Viszont ettől még lehet újabb szúnyogcsípésed – csillogtatja meg elmeélét Gabi.
A következő réteget eztán valamivel sötétebb sárgából hordom föl entestemre, s várok kicsit, hátha lesz folytatás, de csupán annyi zajlik, hogy a Női Főszereplő egy rövid színpadi ki s be után égnek emelt karokkal két flakont fölváltva nyomkod, így végiglejt a szobán, és – micsoda előrelátás – az előszobán.
Valószínűleg ettől kezd kifejlődni az evolúció új remeke, a tripla lespriccelést kibíró pánhellén lakásszúnyog.
(Forgatás, állj! Csapó! De mégse.)
Újra, ezúttal tartós nyugovóra térünk, gondolom én. Kiengedek a szüntelen vakarási kényszer görcséből (sőt, gombám sincs) – ekkor átdübörög kis utcánkon egy nagy motoros, mintegy három páncélozott harcjármű hangerejével, aztán vissza az egyirányú odoszon, valamit nyilván ottfelejtett. Alig csitul fogközötti káromlásom utolsó sziszegő kígyóhangja, mikoron a Sors, a kifürkészhetetlen hangeffekt-keverő beindítja aznapi éber éjünk következő műsorszámát: megszólal a konyhában a villanytűzhely. Igen, tévedés kizárva (E.& O. E., ahogy az angol számlákon olvasható), az északgörög konyhai sütő-főző masinák ilyet tudnak, ez egy több évezredes (és év-alezredes) multikultúra, római megdúlta, bizánci megdúlta, török megdúlta, mindenki megdúlta, miért ne lehetnének parajelenségek? Csak a buldogképű, bifsztékzabáló angolok kastélyaiban szabad elismerten szellemeknek tartózkodniuk? Csak Ámerikában kóborolhatnak házról házra a kis zöld hatkarúak az ufóikkal?
112. oldal
Méteres vájatokat látunk néhol a sziklába vésve, mükénéi sírhelyek ezek, amelyeket rettentő elszántsággal áshattak egykor. Az i. e. 7. századtól általánossá vált a jelentős, főleg gyilkossági ügyek e helyütt tárgyalása, ezekre szakosodott az Areioszpagosz Tanácsa, később már csupán Areioszpagoszként emlegetve. Kiszolgált arkhónok, azaz ismert, megbecsült és tapasztalt férfiak lettek a tanács tagjai, amely intézmény egyes korokban magát a várost irányította afféle polgármesteri hivatalként. Amikor később kibővítették ügyeik lajstromát politikai perekkel, akkor itt várta ítéletét Démoszthenész, aki nagy államférfiból hazaárulással vádolt, bukott ember lett. Arról nem említenek az ismert források, hogy szaftos politikai perek tárgyalása során leszólt-e valaki a tanácsnokoknak a Főarkhóni Hivatalból Az a demokrácia aligha tűrte el a többség akaratának kikezdését, önerejüket határtalannak képzelők által.
Jutott azért szórakozás a tisztelt ítészeknek: Praxitelész egyik modellje, egy igen vonzó küllemű hetéra védője a hölgy bájainak pőre bemutatásával kívánta volna befolyásolni a törvénykezőket. A per végkimenetéről nincs információ. Az ellenoldal sem maradt tétlen: az i. sz. (most tényleg indokolt helyette, hogy: Krisztus után.) 51-ben Pál apostol, aki térítő útjai egyikén erre járt, e dombon beszélt az új istenségről, s itt keresztelte meg első követőjét. ”Akik pedig elkísérték Pált, elvivék őt egész Athénig… És megragadván őt, az Areioszpagoszra vivék.” Ez volt Athén legszentebb helye. A hozzá fűződő gondolatok és emlékezések arra szolgáltak, hogy babonás tisztelettel viseltessenek iránta, ami egyeseknél egészen félelemig fokozódott. Ezen a földrajzi ponton gyakran vitattak meg vallásos ügyeket olyan férfiak, akik minden erkölcsi és polgári kérdésben a legfőbb tekintélyként szerepeltek.
167-168. oldal
Elvből nem engedünk a tengerparti szirén hangjának, azaz a csábítóan árnyas hideg sör-lelőhelyek itteni vonzerejének, indokolni fölös, hogy miért. Viszont az egyik szenvedélyen felülkerekedik a másik: akkor vadásszunk!
– Vae victis! – amivel megint a másik kultúra mezsgyéjére keveredtem, bár miért ne, az a köztes pár évszázad igazán csekély időrés, magasztos témánk tekintetében legalább. Tehát a sörvágyamon a cserkész-szenvedély kerekedett fölül, lelkiekben most medvebőr fedte, épp két lábára fölemelkedett Pithecantropus Erectus vagyok, ki törzse élelmezési népbiztosaként mamutot kell ma elejtsen, különben őt sütik meg látványosan az esti rituális vacsorához. Átérezvén ebbéli felelősségemet – mármint, hogy a rám bízott személyek itatásáról szintúgy gondoskodnom kell, ösztöneim a parttól el (offshore), a szárazföld belseje fele csábítanak. Orrom, fülem, minden érzékszervem tágul, pulzusom hevesen dobperget, kilépek a takaró bokrok mögül, körbekémlelek. Nagyot szippantok a sós, majd enyhén benzines levegőből, aztán hátrafordulva intek a horda másik tagjának, egy alacsonyabb rangú – nőnemű – vadásztársnak: arra! S előrebökök durva, repedezett, karomszerű ujjaimmal. Társam némán követ, egyetlen ruhadarabján, mely alig takarja testét, megcsillan a dőlt napfény, s tudjuk, közel a megoldás. Parittyáinkat keményen markoljuk, s ekkor, nem tévedés, elébem tárul egy buszvégállomás! Törzsünk vénei penig arra tanítottak pulyaként, hogy akkor ott zsákmány-lelőhelynek lennie muszáj. Óvatosan, fától fáig ugrálunk, el ne ijesszük a túlélés zálogát, közben persze oldalra, hátam mögé csakúgy pillantgatok, nehogy idegen hordabeliek elébem vágjanak, s fölös harcokra kényszerüljek a jogos prédám fölött. Kettéválunk, hogy megtévesszük esetleges üldözőinket, aztán, mikor karnyújtásnyira vagyunk a sörkelepcétől, hirtelen rohammal rávetjük magunkat a hűtőládára. Kellemes bolti áron hidegszürcsölési jogot szerzünk.
208-209. oldal
Átírjuk a klasszikust: ezúttal csak négyen Théba ellen, ellentétben Aiszkhülosz drámájával, a Heten Théba ellen-nel. Ennek a műcímnek előzménye az ókor első nagy drámaírójának egy korábbi darabja: a teljes eseménysorozatot négy színműbe foglalta a szerző, és ezek cselekménye mind a thébai uralkodóház, a Labdakidák viselt dolgait tárgyalta. A tetralógia első opusza (amely egyébként nem maradt fenn eredetiben) arról szól, hogy Théba egykori uralkodóját, Laiosz királyt az istenek figyelmeztetik: ne kívánjon gyermeket, mert az meg fogja őt ölni (honnan ismerős ez a motívum?), és saját anyját veszi majd feleségül. Laiosz azonban nem törődik a jóslattal, s később hiába igyekszik elpusztítani a csecsemőt, fia megmenekül: a pásztor, akinek Laiosz megparancsolta, hagyja a sűrű erdőben, nem képes a szörnyű tettre. Jószándékú ismerősök: a korinthoszi királyi család fölneveli a gyermeket. A második drámában Oidipusz – ugyanis ő volna a király-fi – felnőttként visszatér a városba, s megszabadítja azt a Thébát kíméletlenül tizedelő szfinxtől (egy korábbi mitológiai fejezetben ez Thészeusz feladata volt). Tettével elnyeri az uralkodói trónt, amit azonban Laiosz nem enged át, ezért Oidipusz megöli őt, majd mit sem tudva saját származásáról, megözvegyült anyját veszi nőül. Elköveti tehát a jóslatbeli bűnöket, aztán évekkel később lassan felködlik előtte a múlt, s megbűnhődik: két, közben felnőtt fia száműzi apját vétkeiért, ő pedig átokkal sújtja a sarjakat ezért. A tetralógia harmadik darabja maga a Heten Théba ellen: Eteoklész és Polüneikész, a fiak összekülönböznek az örökölt város uralmán (élet-halál harc a hatalomért: az ógörög dráma-toposzok legelsőbbike). Egyezségük úgy szól, hogy évente váltják egymást a trónon, ám Eteoklész erre nem hajlandó, amiért Polüneikész idegen katonasággal vonul Théba ellen. A mű gerincét, és a címadás magyarázatát az a jelenet adja, amelyben a Hírnök jő, s beszámol Eteoklésznek bátyja csapatai kikémlelt hadrendjéről. Ebben Théba – vagy ahogy végig nevezik a műben, Kadmosz, alapítójáról és első uralkodójáról – várának hét kapujához rendelt ellenséges erőket ismerteti, megmondván, melyiket ki vezeti, s Eteoklész rendre hozzáteszi, ő mely harcosát állítja annak ellenül. Az utolsó kapunál maga a testvér fog harcolni – Eteoklész természetesen saját személyét jelöli oda, s egyedül ekkor ejti ki a nevét fivérének, másutt kikerüli megnevezését.A Kar, mely eddig minden nevet invokációval követett, most vált, és a ráció kimondója, vagy, ha úgy tetszik, Aiszkhülosznak rezonőrje lesz, s kérlelésbe kezd, ne öldökölje egymást a testvérpár: „Ha vérrokon vérrokonnak gyilkosa, /
e bűnt a hajlott kor sem mossa el soha!”
245-246. oldal
– Itt tengeri sünök lesznek, meglásd! – és attól kezdve kényeskedve lép, mint egy parádés mén valami brit ló-szabadgyakorlaton. Ugyan, nyugtatom, egy darab sincs, gyere bátran! Visszafelé jócskán sodor az ár, kapaszkodunk. Kiadós úszás után kilábaláskor az újsütetű tengerbiológusnő viszont egyenként mutatja be a hosszútüskéjű kis rémeket, amik odalenn kövekre tapadva várják, hogy talpunkba férkőzzenek. Látod, ez is az, meg ez is, meg ez is, meg… És attól kezdve csak gumimatracon lovagolva hajlandó behatolni az úszási mélységig. Azt elérve kétszer megesket engem, hogy ott már biztosan nem ér le az ő lába (de én csak a saját lábam nevében esküdhetek!), s akkor legördül, méltóságteljes és nagy csobbanással, mint egy épp fölavatott (anya)hajó. Nem véletlen, hogy az angol nyelvben a vizijárművek nőneműek.
– Mi ezen olyan nevetséges – mondja inkább, mint kérdezi panaszos hangon, azzal elengedi a matracot, amely szabadságát kihasználva azonnal tizenöt méterre röpül el kedvező hátszéllel.
281-282. oldal
Odabenn elsőként az amfiteatronhoz (eredeti alak szerint) rontunk, a nézőtér felől (eredetileg theátron = ahonnan látnak) kapaszkodunk föl. Bámuljuk nagyságát, minden más hasonlónál gazdagabb kivitelét. A hagyomány szerint az i. e. 4. századból való, s az ifjabb Polükleitosz műve, elkészülte előtt a helyén Apolló-szentély állott. Körbehordozva a tekintetet, alig hihető, hogy majd százhúsz méter az átmérője a színháznak, s valóban tizennégy-ezren férnek el benne, nem tűnik monumentálisnak az építmény, oly természetesen simul bele a környező dombba – mesteri a helyválasztás. Ráadásul szinte tökéletesen fönnmaradt eredeti formájában harmonikus arányaival. A theátron alján, az első sorok, a VIP-ülések mögött díszes, faragott háttámla adja az előkelőségeket megillető exkluzivitást, elvégre valami különbség még a legdemokratikusabb rendszerekben is szükségszerűen ki kell ütközzék – csak éppen annak mértéke nem mindegy. A szkéné – eredetileg sátrat, s az öltözőt jelentette – aztán állandó kőépítmény lett, mögötte külön szkénéthéka, azaz kelléktár kapott helyet. Itt ezt ión oszlopok övezték, az orkhesztra pedig – ami a tánctér neve – több mint tízméteres átmérőjű kör, közepében kis Dionüszosz-oltár, azaz a thümelé – mint hivatalból iderendelt védőszent –, alatta kerek kőlap (ez a thümélé nem azonos az eszkhara-val, amely nagyobb áldozati asztal, s azon kizárólag a legfőbb, az „égi” isteneknek áldoztak). Végtére az antik színház az istenség kultikus ünnepléséből kinőtt rítusként kezdte, és a századokon át viselt maszkok első darabjai szintén Dionüszoszt mintázták meg, a papok viselték a szertartás alatt. Az isten képében fellépő színész a theologeionban, a szkéné tetején lévő erkélyszerű nyílásban jelent meg, egy mekhané, emelő gépezetének segítségével (ebből lett a Theosz apo mékhanész, latinul: Deus ex machina = isten a gépezetből, ahogy a rómaiak átvették, s amint eposzi kellék neveként is megmaradt. Lám, ezúttal ők dolgoztak hozott anyagból). További etimológiai módosulás: a tragédiák-beli „obszcén” események ob szkéné történtek, azokat hírnök jelentette. A feltáruló nagy szkénékapun kigördült a kerekes, tetőzetes enkükléma, rajta az áldozatok élőképszerű beállításával; emberekkel vagy bábokkal. A hellénisztikus időkben az előadások nagyobb pompával jártak, az orkhesztra (ahol a kar játszott) fölött 3-4 méter magasban újabb színpadot építettek, ahol nem saruban, hanem a húszcentis talpú kothornuszban jelentek meg a színészek. A cselekmény jelzésére alkalmaztak szkénographiát, díszletfestészetet, az i. e. 5. század után periaktoit, oldaldíszletet. Olykor bronteionok tüntek fel: ezek valamiféle villámlást és mennydörgést imitáló gépezetek voltak, amelyek bizonyos istenségek színre lépését kísérték. Ismerték továbbá a forgószínpad ősét, az ekküklémákat, amik forgatható, ki-be gurítható szín- és díszletelemek voltak: bámulatos technikai fölszereltség a játszás őskorában. A mai itteni előadás alkalmazkodik az ősi tradíciókhoz. Az orkhesztra kerek szegélyén körbefutó, tizenöt centi magas kőpárkány néhol tenyérnyi darabon szünetel, ott megy be a világítás vezetéke, gondosan álcázva. Ez igazi, eredeti kő, ugye, hangzik a kérdés, természetesen, felelem, és rányomom a talpam, amely mélyen belesüpped a szivacsba. A színház örök, a technika fejlődik.
293-294. oldal
XXII. Könyv
Thirünsz falainál megtorpannak
Visszafelé úton mintha varázsitalt, de legalább is energiatöltetet fogyasztott volna a környék autós társadalma, hirtelen felgyorsulnak a járművek körültünk. Esetleg, ahogy az errefelé nem ritka, működik az a bizonyos Deus ex machina (= Theosz apo mékhanész), s Hermész, a vándorok istene csöppentett elixírt a motorokba. Higgadtságunkat megőrizve haladunk tovább a kanyargós félszigeti alsó úton, amikoron szerelmetes figyermek ekképp szóla őszöreg atyja-urához:
– Papa, elmehetnénk Tirünszbe most?
Piciny ideig gondolkodom, jól hallottam-e?
– De még mennyire, sőt, örvendek, hogy ezt javasolod! – és tényleg nagyon el vagyok ragadtatva, hogy ilyen jut eszébe. Áthajtunk hát újfent az argoszi úton, és máris megjelenik előttünk a – Mezőgazdasági Börtön meghitt vasrácsos épülete. Ezen a sajátos szóösszetételen kicsit megkapaszkodik elménk, vajh mivel szolgáltak rá Hellász, ezen belül Argolisz megye farmerjai, agrár-ágazati üzemei, kertgazdái, hogy minősített bűneikért elkülönítetten lakoljanak? Amennyire e témabeli jártasságunkból futja, az intézményeket, hova a társadalom száműzi a törvényei ellen vétőket, többnyire az ítélet súlya szerint, meg bizonyos területi felosztás alapján szokták megkülönböztetni, nem a bevarrottak szakmai csoportjaitól függően. Mert ha így osztályozódna, akkor kellene lennie könnyűipari sittnek, sőt, gyógyszerész-, kántor- és sírásó-, meg adóellenőr – dutyinak. A rejtély nem látszik megoldódni, de most sajnáljuk a tüzetes belső vizsgálatra az időt.
Meglátjuk végre a kis szikladomborulatot, sárgállik rajta a várfal. Elértünk, Tirünsz vára. Úgy emelkedik ki az argoszi síkból, mint egy hajó. Valamikori szerepét annak tulajdonítják, hogy amidőn még a mai tíz kilométernél közelebb – mindössze száz méterre, Michael Wood tanulmánya szerint – hullámzott hozzá a tenger, akkor itt lehetett ellenőrizni a vízről jövő, s oda tartó forgalmat. A város remek elhelyezkedésével uralhatta a síkságot, kapuitól út vezetett Mükénébe, Nafplionba, Epidauroszba, Argoszba és Korinthoszba. Körben hegyek ölelik Tirünszt, a látvány lenyűgöző, ahogy Schliemann is megjegyezte: „Be kell vallanom, hogy a Tirünsz fellegvárából elém táruló látvány felülmúl minden természeti szépséget, amit eddigi életem során láttam. A hely megigézi az embert. Felemelő érzés átélni, micsoda események színtere volt az argoszi sík és az azt körülzáró hegyek.”
Nagy kikötője kellett legyen, Homérosz azt írja, innen indult Trója ellen Diomédész király, nyolcvan hajóval. Mindenkor az ide tizenöt kilométerre, völgyben fekvő Mükéné mögött említi nevét minden historikus, örök másodrangúként micsoda komplexusai lehetnek – máris szánom szegényt látatlanul.
324-325. oldal
Búcsúesténken újra a „még egyszer, utoljára” – motiváció a mérvadó. A tengeri étkek lehetősége csiklandozó. Recepciós fiúnk útba igazít, hol terem igazán jó halétel errefelé, habár ez nem a Balaton (baha-raha-ha-ha-ha). Barátságos kerthelységben csobogó szökőkút mellett ülünk, a választék valóban kedvcsináló, a sok kipróbált fogás mellett cápa és szardínia – nem konzerv – is kínálkozik. Ereszkedik ránk az esti sötét, az italok begördülése előtt hívatlan vendégek érkeznek, amelyektől irdatlan vakarózhatnékunk támad. Bölcs javallat hallik a nyári alkalmazott pincérlánytól: húzódnánk közelebb az épülethez, ott világosságot lelünk, s szúnyogvonzó víz sincs. Költözünk, új helyünkre szolgáltatik fel három sör, egy üdítő – és egy nagy adag moszkitóriasztó balzsam. Én kenyérre szeretném kenni, de mindenki a bőrömet erőlteti, hogy azt vigyem vásárra. Innen szúnyogfelhőtlenül telik az este.
A táborlakók kis társaságokban üldögélnek, beszélgetnek, többnyire lámpa nélkül – talán erre is jut a vérszívókból. Még pár órát álmodhatunk görögül.
Reggel gyorsítva kimenekülünk, immáron a harmadik ki-berámolást éljük huszonnégy óra alatt. Kiérünk az autópályához, hasztalan próbálok alkalmas helyet találni a háttér fotózásához: az Olümposz fázósan páratakaróba burkolózik.
Viszontlátásra, Halhatatlanok!
Lyka Károly írja a két európai klasszikus kultúráról: „A klasszikus kor két vezérlő népe az emberi művelődésnek két irányát jelenti: Görögország a szellemi élet, Róma a gyakorlati élet példája volt. A rómaiak a görögöktől vették kölcsön költészeti formáit, a görög tragédiának nem akadt párja Rómában, és e város filozófiájának alapjai is görögök, ezeknek szobrai mellett szerény a római. Nem ez a kultúra jellemzi a régi Rómát, inkább a görögnek terjesztése Európa jó részén. Viszont Róma lett Európa rendezője, a jogtudományban tanítója, országutak, hidak építésében, államszervezésben – igaz, véreskezű – mestere. Valóban Róma a civilizáció tanítója, Görögország a kultúráé.”
A részleteket a kiadó engdélyével tettük közzé!
Megjelenés dátuma: 2010. 05. 14.
A könyv megrendelhető online a novum eco kiadó honlapján.
