Néha hetek, hónapok, de akár évek is telnek el az ember életében a nélkül, hogy említésre méltó, nagy változások történnének. Aztán egyszer csak, BUMM és minden a feje búbjára áll és végérvényesen, visszahozhatatlanul átalakul minden körülötted.
Régebben egy cseppet sem zavartak, sőt ezek tették az életemet színesebbé, nyitottak új lehetőségeket, utakat számomra. Sokan félnek kilépni a komfort zónáik határai közül, mert a változás egy új, ismeretlen világba vezet, ahol tanulás, megoldandó feladatok várnak ránk, amik nem mindig kellemesek. Egy kevés kivételtől eltekintve ezeknek az eseményeknek karakterformáló erejük van. Úgy is mondhatnánk, hogy az emberiség és az egyén fejlődéséhez, előrelépéséhez elkerülhetetlenül szükség van rá.
„ A járt utat a járatlanért el ne hagyd!” – így szól a mondás, ami nem éppen egy jó tanács. Ha mindenki megfogadná, akkor még mindig valahol kőbaltával a kezünkbe futkosnánk a napi eledelünk után.
A „járatlan út” a változás maga.
Sosem féltem a kihívásoktól, s a vágy valami újat megismerni még mindig erősen él bennem.
Lehet tudatosan keresni, előidézni vagy egyszerűen csak várni rá. Így is, úgy is megtörténnek, de nem mindegy, hogy résztvevője, vagy elszenvedője vagy az eseményeknek.
A részvétel egy aktív, bátorságot igénylő fejlődés, az elszenvedés a gyávák megalkuvása.
A siker soha nem garantált, de a tapasztalat igen. A megalkuvás az életerő hiánya, ahol a tapasztalat negatív és lelki sebeket hagy hátra. Mindannyiunk élete hol ilyen, hol olyan csak az nem mindegy, hogy melyik lesz túlsúlyban.
Ha az élet új lehetőséget kínál fel, fogadd el és próbáld a legjobbat kihozni belőle, ha elutasítod, vagy védekezel ellene, ezzel nem akadályozod meg.
Egy példa csak, hogy jobban érthető legyen:
Ex-vejem, aki az unokáim édesapja, és így még a válás után is befolyásolja az életem, (aminek nem mindig örülök, de ez már csak így marad, jobb hát elfogadnom,) egy napon bejelentést tett (nem nekem), hogy megnősül, ami önmagában egy örvendetes esemény, no meg hogy elköltözik Miamiba. Akkor, úgy hirtelen tudomásul vettem és kész. Aztán kislányom következő telefonhívása hideg zuhanyként ébresztett fel. Ez a változás azt eredményezte, hogy otthonomat csak látogattam, de nem igazán laktam, a járulékos költségekről nem is beszélve. Eleinte dühöngtem, háborogtam, mert nem akartam elfogadni, hogy valaki, kívülállóként rám kényszerítsen valamit, ami nem az én döntésem volt.
Teltek-múltak a hónapok és egyre inkább megszoktam ezt az új helyzetet, aminek volt egy óriási pozitívuma, többet lehettem együtt az unokáimmal.
Amikor megbékéltem ezzel és már nem volt bennem ellenállás, egyre inkább az előnyeit láttam és élveztem.
Az a szeretet, ragaszkodás, amiben mindennap részem lehetett, kárpótolt mindenért.
Még egy évig sem tartott a nagy boldogság és hamarosan ismét visszaköltözött a szüleihez, így az életem rendeződött.
A tanulság ebbőll…..jobb, ha megbékélsz a sorsoddal, mintha ágálsz ellene, akkor kevesebbet leszel boldogtalan.
Szeretem magam áltatni azzal a gondolattal, hogy magam dönthetek az életemről, pedig ez nem más, mint a sors által kínált lehetőség felismerése, elfogadása és kivitelezése.
Az elmúlt év volt a hatodik, amióta állandóan Floridában élek és a második, amióta saját otthonnal is rendelkezem. Öt évi zöldkártya tulajdonosként megkérvényezhettem az állampolgárságot, ami egy hatalmas kihívásként lebeget a szemem elött.
Három hónap kitartó tanulás következett. Először azért, hogy át is menjek a vizsgán, (ami igazából nem lenne nehéz, ha jobban menne az angol, de azért úgy éreztem, készen állok) utána meg azért, hogy ne felejtsem el.
November elején ujjlenyomat vétel és fényképkészítés, majd egy héttel később megjött a vizsga időpontja. Nagyon gyorsan ment, nem számítottam rá, csak reménykedtem benne. Nem akartam a vizsgadrukkomat a végtelenségig elhúzni. Az utolsó éjszaka, álmatlanul vergődtem az ágyban és hálás voltam a felkelő napnak, hogy véget vetett az éjszakának.
Reggel 7:15-kor már én is ott álltam remegő lábakkal, a többiekkel együtt a sorban. A szokásos biztonsági kontroll után egy nagy teremben várakozott mindenki. Egyenként szólítottak bennünket. Még ebben is minden a kívánságom szerint ment. Számtalanszor elképzeltem lépésről-lépésre, aprólékosan ügyelve minden részletre. A kívánság listám elején foglalt helyet, hogy egy kedves „fehér” emberhez kerüljek. Nem mintha rasszista lennek, a gond a feketékkel néha az, hogy másképpen beszélnek és nem értem meg őket.
A személyemre vonatkozó kérdésekkel nem volt gond, ez csak egy pár percet igényelt, majd jött a vizsga.
Tíz kérdésből hatot kellett hibátlanul megválaszolnom, majd olvasás és írás következett. Minden hibátlanul ment. Majd kézfogas, gratuláció és tíz perccel később újdonsült amerikai állampolgárként hagyhattam el az épületet.
Vérnyomás csökkentővel és különböző lámpalázat oldó gyógyszerrel teletömve túléltem ezt is. De a mai napig sem tudok visszaemlékezni arra, mik is voltak a kérdések.
Mindig nagyon izgulós voltam, s ez a helyzet nem lett jobb, sőt egyre rosszabb.
Ahogy az évek múlnak, egyre inkább megviselnek a hasonló események. Egy utazás, orvosi vizsgálat, bármilyen stressz helyzet. Talán mert érzékenyebb lettem, de lehet, hogy túlságosan nagy nyugalmat teremtettem magam körül és elszoktam az ilyen dolgoktól.
Akármi is legyen az oka…..nem igazán jó, mert a változások, amik az embert fiatalon tartják, amik a testet és lelket feladattal látják el, néha már stresszt okoznak. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen személy, aki ezt átéli.
Ha a feszültséget el akarod kerülni egyre inkább feladod az életed. Az élethez hozzátartozik a stressz és, hogy megbirkózol vele.
Ezért aztán úgy gondoltam, csinálok valamit, amit még sosem tettem és jelentkeztem a barátaim által szervezett hajóútra. Rettentően bizonytalan voltam és fontolgattam, hogy kihátrálok belőle még anyagi veszteségek árán is, de végül is győzött a bátorság a gyávaság felett. A tanulás, a vizsga majd a szaladgálás az útlevelem után nem hagytak sok időt az izgulásra, így viszonylag nyugodtan vágtam bele a nagy kalandba.
Természetesen az időjárást megrendeltem az Univerzumnál. Az óceán nyugodt volt, egyetlen nap kivételével, amikor az imbolygás a fejemben igazán zavaróvá vált.
Az úti cél Mexico, a karibik szigetek. Három kikötés, sétával, fotózással egybekötve gondoskodott a változatosságról, a maradék időt étkezéssel (ami kifogástalanul jó volt), napozással, a hajótársaság által nyújtott programokkal töltöttük ki. Én egy ragyogó könyv társaságában vonultam vissza esténként.
A hajó méretei lehetővé tették, hogy ne érezzük magunkat egy szardíniásdobozban lévő halakhoz hasonlóan. Nekem mégis szokatlan és egy kicsit zavaró volt a tömeg. Azt hiszem senki sem ért jobban ahhoz, mint az amerikaiak, hogy hogyan mozgassanak zavartalanul tömegeket.
Ha visszagondolok erre az egy hétre, és leszámolom a kabin zsúfoltságából adódó kényelmetlenséget, egyértelműen pozitív élmény volt a számomra. Örülök, hogy kipróbáltam.
Én ugyan nem vezetek „Bakancs listát” (nem is tudom, miért hívják így), de elhatároztam, hogy ebben az évben többet megyek emberek közé.
Túl sok időt töltök egyedül, a saját gondolataimba zárkózva és ez senkinek sem tesz jót, nekem sem. Több változás kell az életembe, több kihívás és próbatétel. Remélem, ha nem is mindet, de egy részét valóra válthatom az új terveimnek, álmaimnak.
