A Hellasz Rabságában egy hétköznapi utazó görögországi nyaralásának kalandjait ismerteti. Olvasmányos útinapló, teletűzdelve a bejárt helyekről szóló, bemutató jellegű információkkal. Így egyben útikalauz is. Fő mondanivalója azonban annak a kérdésnek a boncolgatása, miért szeretett bele az író végzetesen ebbe az országba, és miért van egy tucatnyi ismerőse, akik ugyanazt a leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, majdnem irreális vonzalmat érzik Görögország iránt. Minden szemérmesség nélkül tálalja az olvasó elé nyaralásának kényes, örömteli és kalandos pillanatait.
Részletek a könyvből a „Bővebben” gombra kattintva.
39-41. oldal:
A reggeli város csendjét csak a szemetes autók csattogása és néhány kis motorbicikli brummogása zavarja meg. Ilyenkor még alig van élet az utcákon, csak az árusok rakodják szorgosan ki portékájukat, és öntenek egy-egy vödör vizet a standjuk előtti kőre, ami kellemes hűvösséget áraszt. A nedves kőről felszálló víz illatát különösen kedvelem. Olyan, mint eső után, és annak mindig sajátos hangulata van. A levegő is még langyos, csak sejteni lehet, hogy pár óra múlva megérkezik az észveszejtő hőség. Párás a levegő és világos az ég. Olyan világos, hogy sokszor nem tudom eldönteni, hogy felhők borítják-e vagy csak természetesen ilyen világosszürke színű. A nap még alacsonyan jár, elnyúltak az árnyékok, a magas házakkal határolt, szűk utcákba még nem süt be, de ha kilépünk a fénybe, már érezteti erejét. Fecskék vijjognak az égen. Ez a rikoltozás nagyon tipikus hangja a délszaki városoknak reggelente, de érdekes módon később már nem halljuk őket. Vajon a fecskék bújnak el, vagy csak a nappal zaja nyomja el hangjukat? Az utcákat friss pékáru illata járja át. A halárusok már alkudoznak a frissen kapott tengeri finomságok felett. Áldott nyugalom és hűvösség uralkodik még, a nappal kipufogógáztól bűzlő és közlekedési káosztól hangos, nyüzsgő metropoliszban. Az omladozó homlokzatú házakra felnézve, mindig ugyanazt a képet látom: a kis erkélyeken kinyílnak a – többnyire zöldre festett – zsalugáteres, szárnyas ajtók. Egy embernek is kevés lenne rajtuk a hely, de mégis tele vannak zsúfolva szebbnél szebb, hatalmasra növő, cserepekben álló, mediterrán növényekkel. Sok balkonon papagájszerű kis színes madárka fütyül. Mindig sajnálom őket. Ott élnek bezárva és körülöttük repkednek szabad társaik. Szomorú élet ez. Az erkélyek felett, vagy két szemközti ház között kifeszített kötélen tiszta ruha szárad. Az utcákon kóbor macskák suhannak el, eldobott élelem után kutatva. Szívem szerint megfesteném ezt a képet, de nem tudok festeni – csak fényképezni. De egy-egy fotó nem adja vissza az összképet, ezért sokszor nem is kattintom el a gépet, mert tudom előre már, hogy az eredményben majd csalódott leszek. Minden legkisebb részletben is ott rejlik a mediterrán sajátosság, ez a különös hangulat, felszabadultság, gondtalanság, ami vidámsággal tölti el a szívemet. Szeretem a reggeli várost. Ilyenkor lehet igazán fürkészni az itt élők kis titkai után. Ha visszagondolok a tegnap délutáni forgatagra, amikor a reptérről jöttünk befelé, az egy kész bolondok háza volt. Pedig minden délutánra ilyenné változik a város. Most úgy érzem, csak a miénk.
51-54. oldal:
A görögöknek már réges-régi álmuk volt egy híd a Korinthoszi öbölben. Modern történelmükben elsőként Trikoupis állt elő 1889-ben a hídépítés ötletével. Persze az akkori technika adta lehetőségekkel lehetetlen volt a majdnem 3 km széles öblöt egy ilyen gigantikus híddal átívelni. Innentől kezdve viszont nem nyughatott a görög nép, újabb és újabb tervekkel álltak elő, gondolkoztak, hogyan is lehetne ezt a hidat megépíteni, de csak nem volt megoldás. Hiszen a kivitelezést nagyon megnehezítették a természet adta viszonyok, mint az öbölre oly jellemző erős tengeri áramlás, a 65 méteres vízmélység, és legfőképp a tektonikus mozgások, amik ahhoz vezetnek, hogy a Peloponnészosz évente néhány millimétert távolodik a szárazföldtől. Ráadásul a tengerfenék sem a legalkalmasabb alap, mert az előzetes vizsgálatok több, mint száz méteres mélységig nem mutattak ki szilárd kőzetet, csak vastag üledékrétegeket. A két parttól a meder meredeken zuhan a mélybe.
A görög állam 1991-ben és 1993-ban pályázatot írt ki, a híd megtervezésére. A pályázatot a francia-görög Gefyra S.A. cég nyerte meg, és miután a financiális alapokat megteremtették, 1997-ben nekifogtak a munkáknak. A híd elemeit szárazföldi dokkokban gyártották le. A legnehezebb munka a tengerfenéken való alapozás volt – ezt különösen érdekesnek tartom. Egy speciális uszálydarut építettek, ami a víz felszínén lebegve dolgozott, és levert a mélybe (a négy pillér helyén) 160 darab, 25-30 m hosszú és 2 m átmérőjű acélcsövet kör alakban. Majd ezek tetejét 3 m vastag kavicsréteggel fedték be. Ez a megerősített talaj szolgált a gigantikus méretű pillérek alapjául. A pilléreket betongyűrűkből építették meg a szárazdokkokban, majd a víz tetején úsztatva elvontatták a megadott helyig, és leeresztették a kavicságyra. A mindig keskenyebb gyűrűket így sorra egymás után eresztették le a víz felszínéről a mélybe, mindig egymásra, míg meg nem épült a pillér. Ezek a gigászok a lábuknál egy 90 m átmérőjű betonalapon állnak, száruk alul 38 m átmérőjű majd felfelé egyre keskenyednek. A fenéktől a csúcspontjukig kb. 220 m magasak. A pillérek nincsenek a tengerfenéken rögzítve, így egy nagyobb földrengés során, elmozdulhatnak a kavicságyon. Egy-egy oszlop elárasztott súlya kb. 70.000 tonna! A négy alaptartópillér felül egy-egy fejre fordított piramis formájú betonrészben végződik, amin négy-négy oszlop áll, melyek felül szintén piramisformában találkoznak és egy egyenes oszlopfőben végződnek. Ezen az oszlopfőn találhatók az útpályát felfüggesztő kábelek felső rögzítési pontjai.
Az útpálya alapját egy hatalmas acélkeret adta, erre helyezték el az előre legyártott paneleket. Ezeket mindig a tartóoszlopoknál kezdték el lerakni, és egyesével függesztették fel a tartókábelekre, majd mindig hozzáépítették a következő panelt. Mikor az útpálya darabjait összerakták, akkor aszfaltozták le. A pálya alatti acélkeretet a tartóoszlopokkal teleszkópos csuklók (lengéscsillapító berendezések) kötik össze. Egyetlen merev rögzítési pontja sincs. Magát a pályát 368 darab acélsodrony tartja. Így az útpálya egész hosszában úgymond lebeg, azaz csak az oszlopokon fekszik, de nincs azokhoz stabilan rögzítve, így egy földrengés során a híd szabadon elmozdulhat oldalirányba és felfelé-lefelé is, egy nagyobb rengés során a kábelek egy része elszakadhat, hogy ez biztosítsa a híd szabad lengését, így az nem dőlhet össze.
A sokáig alvó álom 2004-ben valóra vált: egy majdnem 2880 m hosszú álló-függőhíd íveli át a Korinthoszi-öböl legkeskenyebb helyét, Patras közelében, Rio és Antirio települések között. A Harilaos Trikoupis Híd hivatalos besorolás szerint nem a világ leghosszabb kábelfüggőhídja, mert e hidakat az útpályának, a híd egyes tartóoszlopai közötti egyetlen szakasz fesztávolsága alapján sorolják be, és eszerint a japán Tatara-híd a leghosszabb, viszont ha az egész útpálya hosszát vesszük figyelembe, akkor a mi hídunk győz, mert ez, pályájának 2252 méteres hosszával még a Golden Gate hosszát is meghaladja. A Rio-Antirio híd bár monstrumnak éppen nem néz ki, mert kecses, mint egy hófehér darumadár, mégis rettentő erős egy szerkezet. Statikai számítások szerint még egy, a Richter Skála szerinti 7,0-es fokozatú földrengést is elbír, vagy éppen a 250 km/órás szélsebességnek is sérülés nélkül ellenáll. Számomra ez a híd a világ legújabb csodái közé tartozik. Büszkék lehetnek a görögök reá. E csodás építményt a 2004-es Athéni Olimpiai Játékok megkezdésének estéjén avatták fel és bocsátották a nagyközönség, azaz a forgalom rendelkezésére.
Az egész rövidke idő alatt, míg áthaladunk rajta, félig kilógok a kocsiból és fényképezek. Mikor átérünk, még megállunk Rióban, hogy egy utolsó pillantást vethessünk visszafelé a fehér darumadárra és ebből a nézetből is lefényképezhessem, majd indulunk tovább Patrasba.
Hát itt vagyunk a Peloponnészoszon, a földön, ahol az istenek lakta magas hegyek emelkednek, amelyet a csillogó, kék tenger ölel körül, ahol számtalan kolostor bújik meg az olívaerdők mélyén, ahol lépten-nyomon antik emlékekbe botlik az ember. Ahol Hellász leghíresebb borait termelik, ahol a legtöbb olíva és füge terem, ahol gyökereket eresztett az európai kultúra és ahol mítoszok százai fonják körbe a rejtélyes emlékeket. Egy földrész, melyre, a legmagasabb csúcsán 2407 méteres Taygethos-hegység veti évmilliók óta őrző tekintetét. Mennyire élénken villan fel emlékezetemben a kép, amint a repülőgép keresztülszáll e földrész felett, és teljes egészében látni a platánfalevél alakú formát, a három félszigetet délen, a hegyvonulatokat, a városokat. Mintha csak egy atlasz képeit nézegettük volna. Most megvetettük lábunkat az akhájok földjén – ahogy Homérosz nevezte ezt az észak-peloponnészoszi tájat. A Peloponnészosz hét kerületből áll. Ezek: Achája, Elisz (Ilia), Messzínia, Lakonia, Árkádia, Argolisz és Korinthia. Achája a hegyek és völgyek, a szakadékok, szurdokok, a kilométer hosszú, végeláthatatlan homokos partszakaszok vidéke. E kerület központi városa: Patras.
201-204. oldal:
Most, ahogy visszagondolok ezekre a napokra, lassan megfogalmazódik bennem, mi is az a bizonyos dolog. Lassan körberajzolódik a válasz a kérdésre: Miért más Görögország? Miért más a görög táj? Miért más a görög táj, kérdeztem újra és újra. Miért olyan egyedülálló, mitől más a többi mediterrán társaitól? Miért nem érzem ezt a varázst a spanyol, vagy olasz, vagy horvát vidéken? Számtalanszor gondolkoztam ezen, míg lassan összeáll a kép. Valóban más lenne itt? Minden negatív benyomás ellenére is itt a tökéletes? Az érzéseim egyértelműen ezt mondják: más, de miben rejlik ez a másság? Olyan nehéz megfogalmazni.
Elsősorban a táj sokszínűségében. Nem csak a több száz sziget más és más, egy-egy kis világ, a szárazföld tájegységei is oly sokarcúak, a partszakaszok, a magas hegyek, az, ahogyan az egyes helyek tipikus növényzete, tipikus illatokkal, vagy állathangokkal párosul. Ahogyan a platánfa a kabócahanggal, ahogyan egy thassosi pineaerdő kecskenyáj csengettyűjének hangjával, ahogyan egy peloponnészoszi hegyoldal rozmaringgal és ánizzsal keveredett émelyítő illata megcsap, ahogyan a tengeri szél a só illatát hozza a partok felé. Régen sosem hittem el, hogy a sónak lehet illata, de bizony, hogy van, és milyen kellemes. A tenger ezer féle színe, a növényzet sokfélesége; az apró fehér házak, kék vagy zöld zsalugáteres ablakaikkal; azok a tipikus kékre festett és fonott köteles székek… Ha az ember csak rájuk gondol, máris hozzá képzeli, hogy a szék egy hófehérre meszelt ház oldalánál áll, egy bajszos, őszülő öregember ül rajta, fekete nadrágban és halvány színű kockás ingben, azzal az elengedhetetlen matrózsapkával a fején, lábait keresztbevetve, botján könyököl, kezében egy pohár frappét vagy Ouzót tart, vagy egy régi pipát, vagy éppen színes gyöngyökből álló kombosztinijét pörgeti, mély nyugalom honol ráncos arcán, amelyből horgas sasorr áll ki, és csak bámészkodik. Mélységes nyugalom sugárzik énjéből, feje felett ciklámenszínű bougainvillea lóg, és az ég olyan kék, mintha csak retusálták volna. Mi más jutna a szóról: Hellász – az eszünkbe?
E táj elemei talán mindenhol előfordulnak, de csak egymagukban. Abban biztos vagyok, hogy ha össze is gyűjtjük ezeket a mozaikdarabokat, az egész világon, sehol sem fog összeállni egy, teljes képpé. Ebben az országban más színe van a tengernek, mint bárhol. Más íze van az ételeknek, mint bárhol. Ez az ország megszámlálhatatlan, egymástól elszeparált helyből, szigetekből áll, mégis minden részén ugyanazzal az életképpel találkozunk, erre az országra van egy képlet, egy recept, és mindegy melyik részére érkezünk, első látogatásunk során, ott garantáltan e recept alapján tálalnak elénk mindent, és mindegy, hogy hol találkozunk először e földdel, az első benyomásunk mindig ugyanaz lesz, és olyan mélységes hatást kelt bennünk, hogy akit ez a varázs megérint, az egész életében ennek az országnak a hipnózisa alatt fog élni. Mintha csak egy ingát lógatna valaki a szemünk elé, mi transzba esnénk, és csak Hellász Földjét látnánk utazási céljaink fókuszpontjában.
Mert kialakul egy mélységes, véget nem érő szerelem, mely ezen a földön sarjadzott valamikor nagyon régen, ezer évekkel ezelőtt, és ott állva újból és újból átjárja szívünket. Mintha mindannyian innen erednénk. Amint a parton állunk vagy egy hegytetőn, és végigtekintünk a tájon – mely egymagában is lenyűgöző – és tudjuk azt, hogy benne rejlik a múlt, a történelem, hogy ezen a földön sorsdöntő jelenetek játszódtak le valamikor. Ahogy magunkba szívjuk a tenger sós illatát, ahogy átadjuk magunkat e lelassult dimenziónak, már semmi sem számít. Elfeledjük a körülöttünk zajló világot, elfeledjük a gondjainkat. Elengedjük magunkat, igazán lazítunk, úgy, ahogy sehol máshol nem sikerül. Lelkünk átalakul, szárnyal. Hazaérkeztünk.
Én valahogy így tudom ezt megfogalmazni. Sokan mások próbálták sokféleképp elmagyarázni ezt a rejtélyt. Egy biztos, Hellászban ott van a varázs, valami mágikus erő, ami nagyon régről ered. Ha nem lenne ott, akkor nem válnánk olyan sokan rabjává.
23 órakor fekszünk le.
A könyv megrendelhető online a novum eco kiadó honlapján.
