Korábban már bemutattuk Várady Judit két nagysikerű könyvét, a „Hogyan lehetsz sikeres munkavállaló”-t és a „Zarándokúton Sefárba” címűt. Ezúttal az írónő harmadik könyvéből emeltünk ki néhány részletet amolyan kedvcsinálóként, melyben az élet dolgait kutatva, saját szavaival járja körül azon fogalmak jelentését, melyek fontos szerepet játszanak a hétköznapjainkban. Részletek a bővebben gombra kattintva.
Mit jelent a szó: ember?
„Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt
belőle több és most sem él, s mint fán se nő
egyforma-két levél,
a nagy időn sem lesz hozzá hasonló.
Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy
e csodát újólag megteremtse. „
(Kosztolányi Dezső „Halotti beszéd” részlet)
***
Utazom a fővárosban a tömegközlekedési eszközöknek nevezett piszkos, összefirkált és szétszaggatott ülésű járműveken és óhatatlan, hogy belehallgatok néhány körülöttem utazó beszélgetésébe. Valószínű egy nyelven (magyarul) beszélünk, de nem értem a szavakat. Bizonyára mást jelentenek ma, mint mondjuk harminc éve. Nem csak egyes szavak, hanem úgy általában, maga egy-egy mondat. Töprengek, milyen fogalmakat is kellene értenünk egy-egy kiejtett szó hallatán? Fogalomelemző gondolataim tárom e lapokon az olvasó elé.
Állampolgár vagyok egy szavazáson, vagy lakos, de például az egészségügyben beteg. Betegnek szólítanak akkor is, ha csak időpontot vagy receptet szeretnék felíratni, de akkor is, ha valamilyen szűrővizsgálatra invitálnak, előre prejodikálva, hogy tuti, hogy beteg vagyok. De a kezelésemkor már csak fizetős lehetek, ha netán mégis bajom lenne. Bár igaz, valójában beteg ez a társadalom is, már az is tüneti jel, hogy egyáltalán nincs szó az adott munkaterületen az egészséges és a valóban beteg megkülönböztetésére? De lépjünk túl a betegen.
Milyen fogalmat, mit jelent ma a szó: ember? Fel is tettem a kérdést környezetem különböző korú tagjainak. „A homo sapiens, a gondolkodó lény, az alkotásra képes, aki, amit megépít általában tönkre teszi,: élő számítógép, érző élőlény, képes szeretni, lélekkel bíró csoda, érzékelni tud és következtetéseket tud levonni – általában rosszakat – jó és gonosz egyszerre,” és mindenki gondolt valamire, ami az ember, de mégis valahogy mindenkinek más jutott az emberről az eszébe. Milyen jó játék! Az embergyerek az égből pottyant, mindig föltápászkodó, zuhanó, botorkáló, erőszakos, egyetlen. Aztán egyszerre csak felnő, s minden, ami gyermeki volt, elvész, ember lesz – Ember!
Valaki azt mondta, tulajdonképpen embernek hívjuk, de igaziból állat. Hát az is lehet, sajnos gyakran azzá válik. (Nézzünk körül az utakon, a fővárosi utcákon, az állatok tisztább környezetben élnek!) De lehet, hogy ufo? Vagyis embernek hívjuk, de lehet, hogy valamelyik bolygóról jött vagy küldött automata. Hiszen most akarják átalakítani az agyát! Némelyeknél több kevesebb sikerrel!
Ember – és szavakkal mennyi mindent nem tudunk elmondani! Nem tudom elmondani milyen, amikor a tengeren, mindentől távol, millió csillag alatt egyedül vagy és érzed, hogy átsuhan a lelkeden valami, a szellőnek nem nevezhető – misztrál – mondják a franciák. De, hogy mondjam én? Nincs rá szavam, mert van rá szó, mit érzett például Ábrahám, mikor áldozati oltárt épített saját fiának?
Mennyi mindent nem tudunk elmondani! Hány és hány féle fájdalom van és ezek érzékeltetésére, kifejezésére nincsenek szavaink. Aki nem érezte még a másik világ küszöbét, a létből a nemlét felé vivő első lépcsőt, nem állt a hetedik ajtóban, ami félig nyitva volt, nem tud rá szavakat, és bizony nincs fogalma milyen is az!
De milyen sokan nem tudják azt sem, például mi az a tantusz, vagy mi volt a fekete autó, remélem unokáink már azt sem tudják majd, mi is az útlevél, vagy a gyomorgörcs a határokon.
Járunk, kelünk, hallgatom a kor tárasaim, kortársaim, és gyakorta nem értem miről is beszélnek. Hallom a szavakat, de valami egészen más a jelentésük, vagy én másként raknám össze? ( Az általános kötőszavak nélkül.) Én még értem, megértem a szép, ízes magyar szavak zengését, mégha oly messze is ejtik az otthonomtól, amit itthon talán és sajnos – már nem mindig, vagy csak ritkán értenek!
Beszélhetnénk is egymáshoz, úgy szépen – emberül. De minek? Beszél helyettünk a média, lassan elveszítjük már a beszélőképességünket is, észre sem vesszük, hogy önállóságunkat gondolkodásunkat is megbénítják. Elfelejtetik velünk mi a szép, mi a csönd, mi a lélek. Folytonos szerzésre bíztatnak mindenkit, egyre több energiát emészt fel, hogy kikapcsolódni is csak irányítottan tudunk, és nem tudunk szabadulni a pénz, az ipar, a bankok és a politika által uralt ördögi körből. Elsivatagosodtunk, ebben a nyüzsgő, eseményrémségekkel teli világban elszigetelődve egyedül vagyunk, és keressük a sivatag közepén önmagunkat. Nem is tudjuk, hogy kincsek vagyunk!
Mit jelent a szó – víz?
A világ szárazföldjeinek egy ötöde sivatag. Akár 8 millió km2 összefüggő szárazság, hatalmas semmi. 58 fokos levegő. Éjjeli fagy, hatalmas hőingadozás. Kevesebb, mint 25 cm évi csapadék. És a sivatag – hála az ember örökös ellenkezésének a természettel – folyamatosan nő, terjeszkedik. Amikor azt mondjuk: sivatag, az emberek nagy része kies, kopár, szélfútta és napégette, lakatlan homokdűnékre gondol, a végtelen semmire. Ha az unokámnak mondtam – azt mondta, óriás homokozó! Pedig a sivatag minden, csak épp nem lakatlan. A forrósághoz és a szárazsághoz csodálatosan alkalmazkodott élőlények milliárdjai lakják a kopárnak tűnő buckákat. A sivatag maga a csoda, ahogy a benne élő állatok és növények is.
A sivatagban minden van, és semmi sincs. Isten van ott, emberiség nélkül. Nem hallani semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik.
– Az teszi széppé a sivatagot – mondta a kis herceg -, hogy valahol egy kutat rejt…
Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén… ami széppé teszi őket, az láthatatlan. Mert, amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan.
A sivatag eleinte csöndes és üres, nem nyílik meg az első napon. Ha nem mondasz le érte az egész világról, ha nem fogadod el hagyományait, szokásait, sohasem fogod megismerni, mint hazát, otthont, élhető világot. A sivatag bennünk mutatkozik meg. Hogy közelébe jussunk, nem elég, hogy meglátogassuk, hogy igyunk a kút vizéből, az kell hozzá, hogy egy forrás – a vallásunk legyen! Mert kell egy forrás, tiszta forrás, ami a vallásunk is lehet.
A sivatag, mint szó, mint fogalom, üresség. Nem elég nézni, látni, éhezni, szomjazni is kell, el kell jutni egy kútig – ha mégoly messze is van. Amikor belenéz az ember egy ilyen kietlen világba a kút,
csillogó vízébe, amikor felhúzza a tevegyomorból készült vödröt, és szomjas szájához emeli, hogy mohón inna, egy pillanatra megérinti a csoda. A víz egyszerű, tiszta csodája. A föld olyan tisztán egyszerűen rejti ezt a titokzatos kincset, ilyen helyzetben a szomjas ember úgy nyeli le az első kortyot, mintha Isteneknek emelt templomok áldozati italát inná. És máris eljutottunk egy másik fogalomhoz, azaz: van fogalmad arról – mi is a víz?
Én azt gondolom, hogy a civilizált világ emberei (e fogalom mögött rejlő gondolatokról már előbb szóltam) nem tudják, hogy mi is a víz.
A kémikusnak a hidrogén és oxigén alkotta egyszerű vegyület. A tengerésznek az út, a benne rejlő, lakó élővilágnak az otthon. De Neked, nekem, Embernek – akit így neveznek – van fogalmad arról, mi is a víz? Ha volna, bizonyára Istenként tisztelnéd, nem mérgeznéd, nem pusztítanád a benne élőket! És ha a víz pusztít Téged, felháborodsz, szidod a kiszámíthatatlan időjárást, pedig a víz az úr!
A víz az aranynál is többet ér, elég egy cseppje, hogy kicsalja a homokból egy fűcsomó zöld kis szikráját. Ha eső van valahol a sivatagban, megindul a nagy népvándorlás a fű felé, amely nemsokára kihajt, ami az élet.
Adj egy kis vizet, koldulva kérik a sivatag gyermekei, üres konzervdobozokkal a kezükben könyörögnek. Mi meg folyatjuk, pazaroljuk. Szörnyű vízió, de lassan mi is koldulni kényszerülünk, vagy messze vándorlunk érte – modern vándorlással – mert már alig van tiszta víz!
Egyszer az irdatlan homoktengeren láttam egy fúrást, olaj helyett feltört a víz, az élet áradt ki a föld mélyéből, maga az emberi vér. Ami egy perc alatt elfolyt, egész karavánokat feltámaszthatott volna, amelyek a szomjúságtól örökre eltűntek a délibábok végtelenjébe. A sivatagi emberek megbűvölten nézték, és vártak. Mire vártok? – kérdezték tőlük estefelé a fúró munkások. Mozdulatlanok voltak és csak nézték. Várták a végét! Meg akarták várni a percet, amikor Isten belefárad a szeszélyébe, mert ilyet nem tehet, hogy csak folyik, folyik, folyik a víz.
Ember? – Hát van fogalmad róla, mi is a víz?
A növekedés fejlődés?
Ami jómódnak tetszik, lehet, hogy a valóságban
a végső pusztulás aranyozott jelzése csupán…
(John Ruskin, Unto this Last, 1862 )
Napjainkban, olyan világban élünk, ahol bármilyen gazdasági portálon olvasgatunk, egyre másra a következő címekbe ütközünk:
-
Szuperhatalmak születése
-
A nagy országoké a jövő
-
Kína és India felemelkedőbe
-
Új óriások
Ezek szinte mind ugyanarról írnak, miszerint átrendeződik a világgazdaság, fejlődik, növekedik, növekedik, fejlődik….
„Az Egyesült Államok és a többi nyugati ország nemigen tehet mást, mint, hogy helyet enged Kínának és Indiának. Szinte minden dimenzióban – lakossági piac, befektetések, energia- és nyersanyag-felhasználás – ez a páros képviseli a nehézsúlyt a XXI. században. Számolni kell azzal is, hogy sok technológiai területen nyugatról keletre helyeződik a súlypont. Az innovációt a fizetőképes fogyasztói réteg folyamatos bővülése is előmozdítja, Kína már most a világ első számú mobiltelefon piaca 350 millió felhasználóval, s a számuk 2009-ben várhatóan 600 millióra emelkedik. Az ország autópiaca a harmadik legnagyobb! a világon. India fejlődése hasonlóképpen robbanásszerű. Mindkét ország fogyasztóira az jellemző, hogy a legújabb technológiákat igénylik. A két ország egymásnak is riválisa. Bárhogyan alakul is a versenyük, a multiknak nincs más választásuk, mint részt venni a kínai és indiai játszmában.
Az elkövetkező évtizedekben Kína és India felemelkedése világszerte elemi erővel fog hatni a piacokra, teljes ágazatokra, vállalatokra és persze az emberekre” (Kevés emberre nagyon jól, sok emberre iszonyatosan rosszul.) E két ország mögé szorosan zárkózik fel még Oroszország és Brazilia. „E négy országban (Brazilia, Oroszország, India, Kína) angol kezdőbetűje után BRIC- csoportnak mondott államokban zajlik a harmadik ipari forradalom, annak ellenére, hogy válságról beszélünk.
A BRIC- országoknak a különböző (makrogazdasági, növekedési, természeti erőforrásbeli) tartalékok, gazdasági stratégiák alapján a következő években, évtizedekben is komoly növekedési potenciát jósolnak az elemzők és a gazdaságkutatók.
A BRIC-ek közös jegye, hogy nagy kiterjedésű! óriás lakosságú országok ( a világ lakosságának 43%-a ebben a négy országban él)
Brazilia az utóbbi években szinte minden külső államadósságát visszafizette és ipari középhatalommá nőtte ki magát. Gyakorlatilag önellátó a legtöbb gép és berendezés tekintetében. Nyersanyagkincsei-ipari fémek, szén, acél, energiahordozók révén pedig óriási jövedelemre tesz szert.
Oroszországban – legmarkánsabb hajtóerő a nyersanyagok és ipari fémek kitermelése. Ma Oroszország a világ első számú nyersanyagforrása: itt termelték ki 2005-ben a világ olajkínálatának 12, földgázfelhasználásának 23%-át. Oroszország pénzügyileg rendkívül stabil, a költségvetés évek óta többletet mutat. India 2005-ben 7-8%-os GDP növekedést produkált és a jelek szerint idővel az USA és Kína mögött a világ harmadik legnagyobb gazdaságává válhat.” Ez a gazdaság arca, az emberi milliókról a gazdaságpolitika nem tesz említést”
*
„A növekedés a közgazdasági lexikonok egyik leggyakrabban használt és legkevésbé meghatározott kifejezése„. Révai Nagy Lexikona természettudományos szempontból értelmezi a „növekedés” és a „fejlődés” fogalmakat, és mert a kettő között igen nagy lehet az átfedés, ezért szinonimaként kezeli azokat. A német és angol nyelvű szakszótárakra is igaz, hogy nem látnak lényegi különbséget e két fogalom között, így ezek – szerintük – felcserélhetők
A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótár rámutat, hogy a növekedés szavunk az ősi alapszókincs része, míg a fejlődés/fejlődik szó reformkori képződmény, tartalmát a kibontakozás (németben: sich entwickeln) kifejezés adja vissza leginkább. Megnyugtató, tisztázó választ a Magyar Nyelv Értelmező Szótára ad, a következőképpen határozva meg a fogalmak tartalmát:
„Növekedés: A növekedik igével kifejezett folyamat. Növekszik (tárgy, elvont dolog, jelenség): terjedelmében, méreteiben fokozatosan, egyre nagyobb lesz; nõ, nagyobbodik, gyarapodik. … (Megszámlálható mennyiség) egyre nagyobb lesz, nõ szaporodik.
Fejlődés: Általában a fejlődik igével kifejezett folyamat, történés; az a tény, hogy valaki, valami fejlődik (vmiből vmivé). … Vminek a fejlettség, teljesség felé haladó alakulása, változása; alacsonyabb rendű, fejletlenebb állapotból magasabb rendű, fokú, fejlettebb, tökéletesebb állapotba jutás.„
A növekedés fizikai dimenziókkal megragadható – és mérhető – jelenségek változását jelenti. A fejlődés ezzel szemben minőségi fogalom, nem írható le egyetlen mutató segítségével, csak közvetve, több mutatón keresztül következtethetünk a változására. A teljességet nem lehet mérni, csak az általunk fontosnak, jellemzőnek tartott mutatók alapján
Az alábbi egyszerű halmazábra a növekedés és a fejlődés fogalmának kapcsolatát szemlélteti.
A növekedés és a fejlődés halmazai nem fedik át egymást teljesen, bár közös metszettel rendelkeznek. Vagyis a növekedés lehetséges fejlődés nélkül, és a fejlődés is elképzelhető növekedés nélkül. Fejlődés nélküli növekedésre a rákos daganat terjedése vagy a nagyvárosok környékén kialakuló szeméttelepek (nyomornegyedek) lehetnek szemléletes példák. Ezekben az esetekben nemcsak stagnáló fejlettségi szint melletti növekedésről beszélhetünk, hanem a növekedés mellett bekövetkezett fejlődésbeli visszaesésről is.
A növekedés nélküli fejlődés legkézenfekvőbb bizonyítéka maga a Föld. Míg méretében, tömegében nem változik, szüntelen evolúciós folyamatok mennek végbe rajta, amelyek közül a zsákutcának nem bizonyulók fejlődésként is értelmezhetők.
A bebábozódott hernyó nem vesz magához további táplálékot, nem nõ, mégis csodálatos átalakulási és fejlődési folyamaton megy keresztül, míg előbújik a pillangó.
Az ember teremtette környezetben is láthatunk növekedés nélküli fejlődésre példát. A betűk halmazából Mein Kampfot is kilehet szedni, de Isteni színjátékot is, miközben semmi sem nőtt, csak a rendelkezésre álló véges erőforrást (a betűket) másképpen hozza kapcsolatba az emberi kreativitás és az erkölcsi érzék.
*
A híreket hallgatva és a nyomtatott sajtó termékeit böngészve szinte kizárólag csak a gazdasági növekedésről, mint a kormányzatok legfontosabb feladatáról hallunk. Az ENSZ Fejlesztési Programjának (United Nations Development Programme) 1990 óta publikált Jelentés az emberi fejlődésről (Human Development Report) című kiadványa minden évben egy adott kérdéskört tárgyal szakértők széles körének bevonásával. Az elmúlt évek valamelyikének jelentése, ami a gazdasági növekedéssel foglalkozott, döbbenetes, agyonhallgatott tényeket tárt a világ elé.
Az egyik dokumentum címe öles betűkkel adott tudomást arról, hogy „a gazdasági növekedés eszméje a világ lakosainak egynegyede számára már nyilvánvalóan megbukott„, ami azt jelenti, hogy a növekedés politikáját követő – és nem csak fejlődő (!) – „89 ország gazdaságilag rosszabb helyzetben van, mint tíz évvel ezelőtt, a vagyonosok és nincstelenek között globális polarizáltságot eredményezve„. ( Nagy kivétel Szaud-Arábia, az Emírségek, Jemen, Libia, és néhány hasonló arab ország!????) Máshol a jelentés azt szűri le tanulságként, hogy „a vagyon önmagában nem jelent jobb életet, és a szegénység nem csupán a jövedelem hiányából származhat„. A jelentés kiemeli azt a megállapítást, hogy „a gazdasági növekedést hajszolók gyakran megfeledkeznek arról az egyszerű tényről, hogy nincs automatikus kapcsolat a gazdasági növekedés és az emberi fejlődés között„.
A dokumentum érdekessége, hogy erkölcsi értékelésnek is aláveti a gazdasági növekedést, felsorolva annak néhány jellemző válfaját. Sajnálatos módon a sikertelen gyakorlat követésére több példa található a világban, mint a sikeresre és ezeket egy-egy ország gazdaságpolitikája gyakran jól illusztrálja. Az ENSZ jelentés ötféle jellegzetes tévutat állít elénk:
-
Munkahelymentes növekedés (jobless growth) az, amikor bár a gazdaság egészét tekintve növekedés tapasztalható, mégis elmarad ettől a munkahelyek számának bővülése .
-
Könyörtelen növekedés (ruthless growth) esetén a jövedelmi polarizáltság a gazdasági növekedéssel tovább nõ; a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek (Brazília, Panama, Malajzia).
-
Hangtalan növekedés (voiceless growth) az, amikor a gazdaság növekedését nem kíséri a demokrácia erősödése, a társadalmi, gazdasági folyamatokban történő felelős részvétel lehetőségének biztosítása (Etiópia, Szudán, Costa Rica).
-
Gyökértelen növekedés (rootless growth) akkor lép fel, ha a lakosság kulturális identitása a gazdasági növekedés előretörésével gyengül. Ennek okozója lehet a kormányzat szándékos, diktatórikus tevékenysége, vagy a terjeszkedő globális vállalatok kultúrákat nem tisztelő gyakorlata.
-
Kilátástalan növekedés (futureless growth) esetében a jelenlegi generáció feléli az utána következő nemzedékek létalapját, lerabolva a természeti erőforrásokat, amit a jelenleg uralkodó közgazdaságtan szűk látókörű pénzügyi számításai ráadásul haszonként kezelnek!
Az ENSZ Fejlesztési Programja – a világ országainak fejlődésével globális szinten foglalkozó és hatalmas szakértői háttérrel rendelkező szervezete – nyíltan állítja, hogy a gyakorlat nem igazolja, amit a gazdasági növekedést támogatók leginkább hangozatnak és amivel évtizedeken át hitegették a világot. A gazdasági növekedés globális szinten több kárt okoz az általa teremtett hasznoknál, tehát eljött az ideje, hogy a gazdaságpolitikusok és a kormányzatok szembesüljenek a valósággal és megkezdjék a gondolkodást a gazdasági növekedés alapvető kérdéseiről, valamint a célok és az eszközök viszonyáról. Amennyiben ez nem történik meg, úgy a legközelebbi ENSZ jelentés növekedési zsákutcákat taglaló listája kiegészíthetővé válik a céltalan növekedéssel (aimless growth) és az eszement növekedéssel (brainless growth) is.
Kis szójáték: Mérték – érték Mértéktelen – értéktelen
Fejlődés – fejlövés Fejlesztés – fejvesztés
Szabadság!
Gondolataim tehetetlenül kullognak az emlékezés útjain, meg-meg pihennek szülőfalumtól Afrikáig, Amerikáig vezető útjaimon. Elhullámtalanodott folyók, tavak, mélységes erdők, néma madarak kísérnek. Arcok, kezek, szemek, földig hajló fák, perzselő naptüzek, háborgó és rengő föld, és elnémult világ. Csend van. Karácsonyi csend.. Kocsiba ülök és elindulok Sopronból Ausztriába. Havas fehér a világ, erre hullott egy kis hó. Megállok a határnál. A volt határnál. Ott, ahová megérkezni szorongató volt. Ott, ahol hazaérkeztél. Ahol elvették a gyerekeinknek hozott Lego játékot. Némaság, végtelenség, határtalanság, szabadság! Nézem az eget, a néma üres határállomást, peregnek az elmúlt évek. Próbálom megfogalmazni mit is jelent a szó – Szabadság.
Olyan fogalom ez, amely a legtöbb ember értékrendjében a legelőkelőbb helyek egyikét foglalja el. Hisz ki ne szeretne a lehető legszabadabban élni, függetlenítve magát mindattól, ami tetteire, döntéseire korlátokat kényszerít. Ki ne szeretné, ha nem kellene állandóan azt mérlegelnie, hogy vajon ezt vagy azt megengedheti-e magának. De sok ember szeretné, ha döntéseit nem befolyásolná mások véleménye, elöljáró, felettes szervek, hatóságok felügyelete! Ha nem kellene állandóan elvárásoknak, hagyományoknak megfelelni. Ha nem kellene engedélyektől függővé tenni a cselekedeteket. Ha nem kötnék az embert elvárások, szokások éppúgy, mint ahogy nem korlátozná az anyagi lehetőségek véges volta sem. Ha mindazt fontolgatás nélkül megszerezhetné magának vagy szeretteinek, amit meglátott, ami megtetszett, amit jónak lát. Ha szabadon kimondhatná, amit gondol. Bizony sok feltételnek kell teljesülnie, hogy mindezekkel kapcsolatban az ember úgy érezhesse, hogy valóban szabad. Szabadságharcok egész sora kíséri végig életünket. Küzdünk már gyermekként a felnőttek befolyása alól való felszabadulásért. Harcolunk ifjakként a konvenciók szorító béklyói ellen.
Mint családfenntartók biztosítani próbáljuk a lehető legnagyobb függetlenséget az anyagiak terén. Szót emelünk lelkiismeretünk szabadságáért, nem riadunk vissza az adok-kapoktól sem, ha vélemény-nyilvánításunk szabadságáról van szó. Mert a szabadság az nagy dolog, nagyon fontos érték életünkben. Mert a szabadság valahol a biztonságot is jelenti. Azt, hogy nem vagyok kiszolgáltatva annak, aki parancsol, aki uralkodik, aki függőségi helyzetben tart. Csakis én rendelkezem önmagammal.
Időközben persze kiderül, hogy míg az ember egy valamitől megszabadul, közben megannyi másik irányból éri fenyegetés a szabadságát, a függetlenségét. Mert míg elfoglalta magát a szabadság kivívásával, más irányból hálózták be. Míg a gyermek lerázta magáról a szülői szigort, a barátok klikkjének hatása alá került. Míg az ifjú fellázadt a régi konvenciók ellen, addig hatalmába kerítette a legújabban diktált divat. Míg valaki megteremtette az anyagi jólét függetlenséget biztosító hátterét, egyre több vesztenivalót gyűjtött össze, amibe azután elkeseredetten kapaszkodik, mert már képtelen mindazt elengedni.
Olyan ez, mint egy ördögi kör. Hát nincs megállás? Valaminek vagy valakinek mindenképpen a szolgájává kell, váljunk? Bizonyos értelemben igen. Pál apostol nagyon jól ráérez arra, hogy az, hogy mitől mennyire függ az ember, az elsősorban lelkében, azaz itt belül dől el. Az, hogy mennyire hagyom, hogy egyes külső tényezők milyen erővel gyakoroljanak befolyást az életemre, az sem elsősorban csak e külső tényezőkön múlik, de az én belső hozzáállásomon. Ragaszkodom-e rabtartóimhoz, képesek-e uralkodni rajtam, vagy függetlenedni tudok tőlük?
Theodor Bovet ír egy férfiről, aki 14 évnyi szibériai hadifogság után tért vissza szerettei közé. A vele történt borzalmakról csak ennyit mondott: Sokáig voltam koldus, most bensőmben szabad lettem, és nem félek többé semmitől. Azt hiszem, nincs ennél nagyobb szabadság, mint ha az ember a félelmeitől szabadul meg. Hiszen majd minden szabadságharcunk mögött épp ez áll. A félelem a másik embertől és azoktól a történésektől, melyekkel szemben kiszolgáltatottak vagyunk. Szabadságvágyunk gyökere is valahol épp a magunk biztonságának féltése, ne féljünk, merjünk feltenni önmagunknak is nehéz kérdéseket, és keressük rájuk a helyes, időtálló, örök válaszokat
„Még a szabadság után való sóvárgás is kötelék. Igazán csak akkor leszel szabad, ha már az sem érdekel, hogy szabad vagy-e vagy sem. Csak a megelégedettek szabadok. ”Talán nincs is egyszerűbb kérdés, mint a szabadságra vonatkozó, de nincs olyan kérdés, amelyet annyiféle értelemben használtak volna, és amely az emberi értelmet annyiféleképpen megragadta volna.
Voltaire a „Metafizikai értekezés” című művének hetedik fejezetében így fogalmazott: „olyannyira megszoktuk, hogy ki se ejtsük a szabadság szót, a nyomában járó összes nehézség felidézése nélkül, hogy jóformán egyáltalán nem értjük meg egymást, amikor arról van szó, hogy szabad-e az ember.„
Vajon elgondolkodtunk-e mi felnőttek azon, hogy gyermekeinknek születésüktől fogva miért nem azt tanítjuk, mit tehet, hanem lépten-nyomon figyelmeztetjük: „Nem szabad!” Életének első évei a tiltások jegyében telnek el. (És ez nem minden kultúrában van így. Van, ahol a gyermeknek mindent szabad. És a terroristák nem közülük kerülnek ki!) Különös, de mi úgy gondoljuk, hogy éppen a korlátok, a tiltások fogják a jogok helyes szemléletét kialakítani. Ha mindent megengednénk neki (tehát nem léteznének korlátok), törnének a tányérok, szakadnának a könyvek stb. A „Nem szabad!” végül elvezeti a gyereket a „Mit lehet?” kérdéshez. Rájön, hogy igazi jogok kötelességek nélkül nem léteznek. (Mi így gondolkodunk.)
Szólásszabadság? Igen, ez a színes üveggolyó is kell a gyereknek! De ki csap a szájára, ha mocskolódik, szidja az idegeneket, leszámolást emleget, és dicséri a parancsuralmi rendszert? Hol a bölcs, a megfontolt szülő, aki megmagyarázná, hogy a tányért eltörni egyszerű, összeragasztani pedig nehéz (vagy lehetetlen)? Hol a szülő, aki megóvhatná az általa már ismert tévedésektől? Egyáltalán van-e apja-anyja? Ha igen, szüksége van-e okos szóra? Hallgat-e valakire? Hiszen szabadok vagyunk! — lelkendezünk, és azt hisszük, ez a Minden.
„A szabadság önmagában lehetőség arra, hogy jóra vagy rosszra használjuk” – írja Emlékezet és önazonosság című lelki, politikai végrendeletében II. János Pál pápa. Amennyiben jól élek a szabadságommal, akkor én magam is és a környezetem is jobbá válik. Ellenkező esetben önmagamat és a környezetemet is tönkreteszem. Nem kell különleges képesség ahhoz, hogy e megállapítás józan igazságát belássuk. A féktelen szabadosság káros hatásait nap mint nap megszenvedjük: a kutató „szabadsága”, hogy feltalálja az új molekulát, az atombombát, az üzletemberé, hogy eladja azt, a felhasználóé pedig, hogy az életet megszüntesse…
Korunk gondolkodásának veszélye, hogy a szabadság gyakorlása közben szívesen elvonatkoztatunk tetteink erkölcsi következményeitől. A közgondolkodás számára a szabadság legfontosabb tulajdonsága, hogy „azt tehetek, amit akarok”. Cselekedet és erkölcsiség, mintha a végtelenben összeérő párhuzamos egyenesekként kísérnék életünket. Baj csupán akkor van, ha egy terrorista a bombáját éppen abba a kocsiba helyezte el, amelyikben mi magunk is utazunk, vagy egy felelőtlen kábítószerügynök éppen a mi gyermekünknek kínálná portékáját. Káintól Ábelig az erkölcs nélküli szabadság megannyi példájával találkozhatunk. A szabadság ilyetén értelmezése legtöbbször múló szeszélyeink kielégítése, a pillanatnyi előnyökért és élvezetekért.
Vajon feltették-e Istennek és önmaguknak ezt a kérdést a vérbe fojtott szabadságharc áldozatai 1849 októberében? Vajon a kivégzett tábornokok és a bujdosni kényszerült száműzöttek örülnének-e, ha látnák, milyen nagy lett hazánkban a szabadság az utóbbi években?
Ha válaszolnom kellene a fenti kérdésre: mi a szabadság? – azt mondanám, hallatlan erő, mely igazságban és erkölcsi elvek szerint megélve képes felemelni, megújítani és emberhez méltóbbá tenni a világot. Vigyázzunk ezért a szabadságunkra! – melynek értéke csekély, ha nem ismerjük határait. Csapjon valaki a kezünkre: ne húzzuk ki a fiókokat! Szóljon ránk: ne lépjünk a fűre! Fűnyírónk már van. Angol gyepünk is lesz. Reméljük.
Hiszem, hogy lesz ország, társadalom, nemzet 2010, 2015 vagy 2030 után is. Most úgy érzem magam, mintha ülnék egy mocskos és hideg állomáson, és várnám a soha meg nem érkező vonatot. Úgy érzem magam, mint aki ül a gépkocsijában a kormány mellett, és mintha visszafelé húzna egy mágnes. Olyan, mint amikor ránk köszönt az öregkor. „Látni akarja, ami mögötte van: összeszedi, kis halommá söpri ifjúsága elszórt eredményeit. A hatás előre: az ember összefogja erejét egy utolsó, életét, képességét megmutató vállalkozásba. Ehhez azonban már alkalomra, a közösség felhívására, férfihoz méltó pályatérre van szükség” – írja Németh László Berzsenyiről. Majd szomorúan hozzáteszi: „Magyarországon ez szokott elmaradni.”
Ha nem kezdünk párbeszédet arról, hogy hol állunk és merre menjünk tovább, együtt fogunk elmerülni egy szürke víz közepén. És akkor mivégre volt és van a Szabadság?
„Tisztább világban, emberként egészen, Hol föld se reng és ég sem háborog,
Tehetni bátran, gondolni merészet
Mostanában csak erre gondolok! „
Várady Judit
Reméljük sikerült kedvet csinálnunk a könyvhöz, mely egyben szorakoztató, hasznos és elgondolkodtató.
A könyv megrendelhető a Novum Pro kiadó honlapján.
www.novumverlag.hu
