Mondhatnám kezdő vagyok, hiszen 75 éves létemre, eddig csak két írásom jelent meg könyv formájában a múlt évben.
Nem vagyok író ember, csupán kedvtelésből írok azért, hogy cselekvéssel töltsem el az önkéntes nyugdíjazásom után rám szakadt töméntelen szabad időt.
Néha úgy érzem, hogy itthon a módi mást követelne.
Igazából azt sem tudom, hogy kinek írok, hiszen nagyot változott a világ Magyarországon az elmúlt fél évszázadban és én ötven év távollét után még mindig magyarul gondolkozva magyar szavakat vetek papírra.
Előre is bocsánatot kérek azoktól az emberektől, akik a modernizáció megszállottaiként veszik kezükbe e könyvet, számukra írásom olvasása büntetés lesz.
Ennyi távollét után még csak most szoktatom a fülem a sok idegen szóra, ami édesanyanyelvünkbe lopakodott. Az új kifejezésekre, fogalmakra, melyek azóta keltek életre, de számomra szokatlanok, sok esetben érthetetlenek és legtöbbször hiába valók. Ezeket az itthoni átlagízléstől eltérően minden esetben mellőzni igyekszem.
Stílusom is a rég múlt idők ütemében lüktet, árulkodva a félszázados szakadásról, de egyben arról is, hogy nemzetünk legerősebb köteléke térben és időben az anyanyelvünk.
Mesterséget tanító nélkül nem lehet tanulni. Nagy íróinknak is voltak mesterei, egyikőjük sem a semmiből jött a világra, még
Shakespeare-nek is voltak elődei. Én két mestertől tanultam a legtöbbet.
Sajnos gyenge tanuló vagyok, és meg se közelíthetem egyiket sem.
Az írói témák változnak, hiszen száz-kétszáz évvel ezelőtt más volt a világ, az érzelmek is a változó társadalmi elvárások mentén alakultak, kivéve az alapvetőket, melyek valószínű még emberré vallásunk előtt is bennünk lappangtak.
Az érzelmek feltárása elég egyszerű feladat a tolmácsoláshoz képest, mert a közvetítőnek az lenne a dolga, hogy az üzenetvevő pontosan úgy értelmezze, érezze a mondani valót, mint ahogy még a küldő megfogalmazása előtt érezte. Nem egyszerű dolog.
Gondolom minden író a vérmérsékletének megfelelő technikával próbálkozik elérni a kívánt célt.
Én szerencsés csillagzat alatt születtem, töméntelen optimizmussal áldott meg a Jóisten, ami aztán az évek során állandóan erősödött.
A foglalkozásom elengedhetetlen kelléke volt.
Hiszen úgy nem kezdhettem, semmit hogy úgysem sikerül.
Akkor már régen vagy éhen haltam volna, vagy az állam kegyeként tengethetném életem. Az élet számos esetben szokatlan helyzetbe dobja az embert, ahol az optimizmus bizony kevésnek látszik ahhoz, hogy valaki jól érezze magát.
A szélsőségek kedvéért mondjuk, amikor az akasztófára viszek.
Ám a tizenhárom aradi vértanú a magyarok deputációjaként került a Jóisten elé.
Kell ennél nagyobb optimizmus?
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az optimizmus örök kelléke a humor.
Így aztán szinte törvényszerű, hogy az egyik tanító mesterem
Mikszáth Kálmán, akitől a humor mesterségét tanultam.
Nem hiszem, hogy még van író széles e világon, aki a kifinomult humort réteges mélységben úgy tudta volna alkalmazni, mint ő.
Az is igaz, hogy humorát nem mindenki fogja fel első olvasásra. Kár, hogy nem foglalkoznak vele bővebben az iskolában.
Itt van például: A különös házasság című regénye.
Mindenki olvasta, de nem hiszem, hogy sokan fedezték fel, hogy majdnem minden mondatában szikrázik a humor.
Én mindig fedezek fel benne valami újat, amikor újra olvasom. Másik mesterem a levélírás páratlan művésze, a száműzetésben élő Mikes Kelemen.
Ő vigyázó szemmel nézte az európai eseményeket, remélve, hogy a dolgok hazánkra kedvezően fognak alakulni. Közben írta leveleit. Beszámolt a napi eseményekről. Nemcsak a rodostói magyar közösségről ír, hanem képet kapunk a szultáni udvarról, az emberekről, szokásokról, ami nélkül nem érthetnénk meg a korabeli élet emberi oldalát.
Gondoljunk csak a magyar gályarabbal folytatott beszélgetésére, aki már annyira beletörődött a sorsába, hogy úgy gondolja, hazájában. Magyarországon, nem tudna megélni, inkább elviseli a gályarabság gyötrelmeit.
Szinte szégyellem, hogy míg mesterem soha sem láthatta meg újra Zágont, nekem pedig megadatott, hogy ötven év után itt lehetek a forró vizet rejtő föld felett, ahol őseim legeltették racka nyájaikat valamikor régen.
Ez az én igazi otthonom ahová mágnesként húz őseim vigyázó szelleme.
Az itt közölt írások, történetek, emlékek melyek az idő homályából bukkantak fel előttem, csak sorvadó emlékezetem vádolható ha netalán,a történet itt-ott álommal keveredett.
Oláh Sándor engedélyével
Oláh Sándor Hazamegyek című könyve várhatóan 2010. májusában jelenik meg.
Kapcsolódó cikkek:
Oláh Sándor: Hazamegyek (A tolmács)
Oláh Sándor: A Paradicsom és a vénember – részlet
