Vukov-Bencsáth Eszter: Portugália magyar szemmel II.

Miért is vagyunk itt? Ilyen messze Magyarországtól? Meddig leszünk itt? Terveink szerint összesen három évre jöttünk, mert ennyi időre szól a férjem kutatói ösztöndíja. Aztán majd meglátjuk, mit hoz az élet. Egyikünk sem gondolta, hogy ifjú házasokként Lisszabon tőszomszédságában, Odivelasban lesz az első saját lakásunk. Mindenki mondogatta otthon…

Vukov-Bencsáth Eszter írása

Mindenki mondogatta otthon, hogy: az egész olyan, mintha hosszú nászútra mennétek. Igen, mi is ezt éreztük az alatt a másfél hónap alatt, amíg a magunkkal hozott két bőröndből éltünk – ami a ruhákat illeti. És ez, ugye, főleg a női lelket „terheli” meg. Otthon már le is zárták a kicsivel nagyobb, mint egy köbméteres faládánkat, ami csak arra várt, hogy üresedés legyen a fuvarozó furgonjában, és akkor röpülhessen ide, tele sok könyvvel, ruhával és minden egyébbel, amitől otthonosabb lesz egy lakás – bútorokat leszámítva. Szavakba nem tudom önteni, mennyire örültem, amikor megláttam a magyar rendszámú kisteherautót befordulni a házunk elé éjjeli fél tizenegykor. Úgy látszik, ez a késő esti időpont végigkísér minket: a reptérre is ekkor érkeztünk, a ládánk is ekkor gördült az ablakunk alá és a portugál nyelvórám is eddig tart hétfőn és szerdán. Esti, akarom mondani éjjeli fél tizenegy? Magyar szemmel ez késő, nem? Itt nem. Az esti nagyfilmek, sorozatok 22: 40-kor kezdődnek. Örömmel jelentem: nekünk is sikerült már átállnunk a portugál időszámításra! Így egy évvel a hátunk mögött már nem gondoljuk, hogy ez késői időpont, ugyan!

Az előző írásomban említettem, hogy a spanyol tudásom segített a hivatalos ügyintézésekkor. Nagyon kettős érzésem volt hosszú ideig: a portugált írásban nyolcvan százalékban megértettem, de a beszédet! Az utcán egy szót sem, ha lassan beszélt velem valaki, azt mondjuk félig. És így mentünk bankszámlát nyitni, TB-t intézni, lakókártyát szerezni… minden, ami hivatali ügyintézés volt és ebből kifolyólag kötelező intézni való, így nézett ki: odamentünk, szépen köszöntünk – ez már ment portugálul – és akkor mosolyogva megkérdeztük, hogy az adott ügyintéző beszél-e angolul. Ezzel a nyelvvel kell kezdeni, mert a spanyolt annyira nem szeretik – gondoltuk mi, de csalódtunk. Miután megkaptuk a lassan már megszokott nemleges választ, elmagyaráztam spanyolul, hogy mi meg nem beszélünk portugálul sajnos, de én tudok spanyolul, ugye, így jó lesz a dolog? A válasz, igen – mosollyal társítva. Ez a mosoly tűnhet csak sima kötelező mosolynak, ami az ügyfélnek szól, de nem az volt. Itt az emberek tényleg segítőkészek. Bár pár napja megkaptam a buszmegállóban, hogy azért kedvesek az eladók velem, mert tudják, hogy külföldi vagyok. Ezt egy nő állapította meg a buszra várva, amikor arról panaszkodott, hogy a mai eladók milyen unottak, pedig örülhetnének, hogy van munkájuk. Erre én elmeséltem – immár portugálul, mert ötödik hónapja járok heti háromszor csoportos portugálkurzusra -, hogy a felvágottas pultnál az egyik eladó miután azt mondtam, hogy mást nem kérek, nekem szegezte a kérdést, hogy sajtot sem? Először nem értettem, aztán rájöttem: megjegyezte, hogy azt szoktam mindig a legvégén kérni. Hát mi ez, ha nem kedvesség? Visszatérve a nyelvismeret hiányára: a legmókásabb helyzet az volt, amikor a kötelező háziorvosi vizsgálatra mentünk. Az ösztöndíjban benne van egy alap TB támogatás, de ehhez kell a háziorvostól egy nyilatkozat, hogy az adott személy nem fertőző beteg. Tehát várunk a rendelőben, a hangosbemondón valami nagyon érthetetlen nevet mondanak. Rájöttünk, hogy a férjemet hívták. És erre odamentünk a vizsgáló ajtajához mindketten. A dokinéni meg csak nézett nagy szemekkel, mert nem tudta eldönteni, hogy a névhez nő vagy férfi tartozik-e, melyikükre nézzen, kit invitáljon be a szobájába. Ekkor a segítségére siettem nevetve a szokásos kérdéssel: Beszél ön angolul? Mikor jött a már szokásos válasz, akkor elmondtam, hogy mi beszélünk angolul, de portugálul nem, ám én spanyolul igen. Azóta már tárt karokkal, nevetve fogad minket a nő, ha megjelenünk.

Magyarországon értelemszerűen nem próbálgattam, milyen arányban vannak azok, akik beszélnek annyira angolul, hogy egy külföldivel szót értsenek, ha az élet úgy hozza. Nem játszottam külföldit sem bankban, sem vásárláskor, sem az utcán sétálva. (Lehet, hogy legközelebb, ha hazautazunk, megteszem.) Itt Portugáliában viszont olykor az utcán is meg kellett szólítani pár embert. Úgy gondolkoztam, hogy a gimis korosztályúak jó alanyok lesznek, hiszen ők már a modern kor gyermekei, az angol kell nekik szinte a mindennapi életben is, tehát, tudnak majd velem beszélni pár mondatot. Tévedtem, vagy csak nem jó emberekkel hozott össze a sors. A megszólítottak nagyobbik hányada nem beszélt angolul. Pedig tanítanak angolt a suliban. Akkor nem jár suliba? Könnyen lehet. Ennek egyik oka, eddig az egyetlen, amit mi ismerünk: otthon van a gyerekével.

Igen, a gyerekével: a mai napig nem szokta meg a szemünk azt a hétköznapi jelenetet, amikor egy tinédzser – kb. 15 és 18 év közötti – csecsemővel, karon ülővel vagy akár 3-4 éves gyerekkel száll fel a buszra és nem testvéri megnyilvánulásaik vannak egymás iránt. Pedig itt nagyon sok tizenéves szülő van. Amennyire mi tudjuk, nem egyedülálló anyák, netán apák, hanem fiatal párok, akik közösen nevelik a gyerek(eik)et. Kilépnek a nappali oktatásból, de van rá lehetőség, hogy estire járjanak. Ez az esti nem olyan, mint nálunk az otthoni régi esti, dolgozók iskolája, aminek volt egy rossz érzést keltő felhangja. Nem, itt teljesen megszokott dolog ez az oktatás, kora délutántól késő estig vannak az órák minden nap. Késő estig? Hm… a tény: 23:30-ig tartanak az órák. Mindenki döntse el maga, hogy ez késő-e vagy sem. Az oktatásról, azon belül is a nyelvoktatásról még van mesélni valóm, ez lesz a következő rész témája.