Beszélgetés Farkas Margittal, a Dublini Napló című könyv szerzőjével (Írországi magyarok)

Farkas Margit 2006 októberében Dublinba utazott, hogy ott keressen munkát, mivel Magyarországon kilátástalanná vált helyzete. Kétgyermekes, egyedülálló anyaként Nyíregyházáról vágott neki a bizonytalannak.
Egy Írországban oly gyakori szürke, esős napon beszélgetünk. „Szinte mindent szerettem Írországban, de az időjárását nem tudtam megszokni.” – mondja.

– Mi az, amit a leginkább szeretett Írországban? Mit vitt volt haza Magyarországra?

– Az életszemléletüket, de én azt haza is hozam, mert mióta itthon élek az az életfilozófiám, amit kint tanultam.

– Beszélne erről részletesebben is? Mennyire különböző a magyar és az ír mentalitás?

– Ők a feladataikra a megoldást keresik. Nem hibáztatnak senkit, inkább újból nekifutnak, ha nem sikerül valami.

– Mikor érezte először, hogy ez egy más világ?

– Egy csütörtöki napon érkeztem Dublinba és szombaton láttam először a belvárost. Akkor már tudtam, hogy ott maradok.

– Ekkor ez a különbözőség mar érzékelhető volt?

– Igen, mert amikor elhagytam Magyarországot kevés mosolygós arcot láttam. Ott viszont mindenki mosolygott, udvarias volt és előzékeny.

– Ahogy átragadt Önre az írek életfelfogása, életritmusa, másként kezdte látni Magyarországot?

– Igen. Néhány hónap után már tudtam, hogy a magyaroknak is azt kellene tenniük, amit az íreknek. Mi sokkal szorgalmasabbak vagyunk és leleményesek, de nehezen rugaszkodunk el a földtől és hajlamosak vagyunk egy, esetleg két hiábavaló próbálkozás után feladni.

– Mi volt a tapasztalata, mennyire változnak a magyarok? Mennyire lesznek mosolygósak, segítőkészek, ha belekerülnek egy ilyen pozitív környezetbe?

– Én szerencsés voltam, mert sok pozitív magyarral hozott kint össze az élet. Talán a kinti magyarság 50-60 % arányban segítőkész.

– A gyerekeinek mit tud átadni mindebből? Nehéz pozitív életszemléletre nevelni egy gyereket magyar környezetben?

– Nem nehéz, mert példával nevelünk. A közvetlen környezetem sem értett, amikor hazajöttem, de a gyerekekkel leültem és elmagyaráztam a miérteket. Ők felfogták és elhitték, hogy itthon is lehet úgy élni, annak ellenére, hogy kevesebb a hasonló beállítottságú ember.

– Érezte magát idegennek Írországban vagy Magyarországon hazajövetele után?

– Írországban gyökértelennek éreztem magam. Itthon pedig idegennek, mert akkora már máshogy láttam a dolgokat. A könyvem kapcsán nagyon sok külföldön élő magyarral tartom a kapcsolatot és ki merem jelenteni, hogy nagy részük így érez.

– Mit gondol, mennyire illeszkedhet be egy kelet-európai az ír társadalomba? Mennyire befogadóak a munkakapcsolatokon túl?

– Az ír nemzet befogadó, de akkor sincs ott gyermek, barát, nagynéni tágabb rokonság stb. Ezt egyetlen egy társadalom sem tudja megadni, csak az, ahová születtünk. Ha valaki ezt el tudja fogadni, akkor be tud illeszkedni. Én a hotellel, ahol dolgoztam több rendezvényen vettem részt. Ilyenkor, amikor szórakozni mentünk nem volt közöttünk nemzetiségi vagy beosztásbeli különbség.

– Ír ismerősökkel, munkatársakkal tartja a kapcsolatot?

– Nem, mert akkoriban csak a telefonszámuk volt meg, de magyar kollégákkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

– Azt említette, hogy mit vitt volna haza magával Írországból. Van-e valami, amit Magyarországról vinne ki oda?

– Igen. Talán az íreknek meg lehetne tanítani a szorgalmas munkát, mert ezt ők nem ismerik. Aztán a fűszeres ételeket. Szeretem a magyar éghajlatot, ételeket és természetesen a családomat.

– Ejtsünk néhány szót magáról az írásról is! Kiutazása előtt megfordult valaha a fejeben, hogy írjon?

– Nem.

– Honnan az ötlet? Miért kezdett el írni?

– Amikor hazajöttem munkát kerestem. Egy nap eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ezt a történetet más is ismerné, mivel nekem valaha kevés ismeretem volt a beilleszkedéssel kapcsolatosan. Ez volt a Dublini Napló. A második és a harmadik könyvemet viszont már tudatosan írtam meg, mert ez az új világ tetszik nekem.

– A másik két könyv már nem kapcsolódik Írországhoz, mégis megszülettek. El tudja képzelni, hogy ma akkor is írna, ha annak idején nem kerül bele ebbe a bizonyos pozitív ír környezetbe? Kellet az íráshoz a belső változás?

– Nem írnék. Előtte is voltak elképzeléseim és meg is tettem hozzá a kellő lépéseket, de ha nem megyek ki, nem tapasztalom meg azt, hogy mire is vagyok önállóan képes, akkor soha nem kezdek el írni. Én úgy mondanám, hogy mindenkivel vele születik ez az adottság, csak meg kell kapni azt a lökést az élettől, ami arra késztet, hogy ez előtörjön belőle. Nekem Dublin adta meg az indíttatást. Igen megszülettek, mert én úgy határoztam. Ezzel azt akarom mondani, hogy minden fejben dől el. Ha az ember akar valamit, akkor először elhatározza magában. Utána megteszi a szükséges lépéseket és akkor lesz belőle második és sokadik könyv is. Vagy bármi az életben.

– Jó lenne ezt több magyar szájából hallani. Gondolja, hogy változni fog az ország annak hatására, hogy ma már rengetegen élnek hosszabb-rövidebb ideig más országokban?

– Igen. Ennek hatására is, és a következő generációk már sokkal rugalmasabbak, mobilabbak is, mint az én korosztályom.

– Hogyan mutatná be a Dublini Naplót, azoknak, akik még nem olvasták?

– Egy olyan könyvnek tartom, ami hűen tükrözi a kinti életet, annak nehézségeit és egyben pozitív oldalát. Akinek hozzátartozója él kint, annak is hasznos, mert a könyv kapcsán megérti szerette reakcióját. Aki éppen indulni készül, az bizonyos szintű útbaigazítást kap arról, hogy mit kell megtennie annak érdekében, hogy be tudjon illeszkedni. Aki pedig már kint volt, annak egy összehasonlítási alap ahhoz, hogy neki mennyire sikerült a beilleszkedés.

– Ha újra kezdhetné? Ismét nekivágna?

– Igen, mert annak idején nem volt más választásom és ez nem csak arról a 18 hónapról szól. A mai napig is profitálok belőle. Talán mindenkinek meg kellene próbálni, hogy megtudja, mire is képes. Biztos nem mindenkinek sikerülne, de akkor nyugodt lélekkel élne itthon, hogy megtette, ami tőle tellett.

– Ezek szerint nem csak az a fontos, hogy ki milyen drága autóval érkezik haza…

– Ennél sokkal többről van szó. Az anyagiak természetesen szükségesek, de nem ez az elsődleges. Autóm már sok fajta volt. Amit itt kaptam, azt nem pénzért árulják.

– Hogyan fogadta a környezete a Dublini naplót? A család, az ismerősök.

– A családom tudott róla, de érdekes szemmel néztek rám, ezért nem is mondtam másoknak, amíg szerződésem nem volt. Nem akartam, hogy lebeszéljenek róla.

– A második könyvnél, a Vérvírusnál is ez volt a helyzet? Még mindig „érdekes” szemekkel néztek Önre?

– Akkor már nem. A Dublini Napló olvasása után elfogadták, hogy írok.

– Elkészült a harmadik mű, az Átkozott milliók is. Mikorra várhatjuk a megjelenését?

– 2010. tavaszán.

– Kíváncsian várjuk.

Részlet a Dublini Napló című könyvből a Könyvajánló rovatban.

Farkas Margit művei: