Ha valaki megkérdezné, milyen volt az utam Texas-ba, csak egy megfelelő szót találnék rá: szuper….szuper és még egyszer szuper.
Ez az utam nem egy „ismerd meg Amerikát” út volt, ez inkább a barátságról, a szeretetről, az emlékekről szólt.
Hadd kezdjem „Ádám és Évánál”.
Évekkel ezelőtt, Kanadából akartam Idaho-ba látogatni, ahol az én kedves „Tej-testvérem” (igaz csak a tehén volt közös, aminek a tejét mindketten ittuk) lakik. Sajnos ez csak egy terv maradt.
Hónapokon keresztül böngésztem az internetet, látnivalók után és tervezgettem a nászutamat Californiába, ahol barátnőm édesanyja lakott. Egyikből sem lett semmi, se utazás, se esküvő. Na, ezt az utóbit egy cseppet sem sajnálom.
Akkoriban volt új az I Pad-em és ismerkedtem a lehetőségekkel, amit ez a kis technikai csoda nyújt. Mindig is irigyeltem azokat, akik a repülőn így vihetnek magukkal egy egész könyvtárat.
Az amerikai „amazon” óriási kínálatából választásom a német nyelvű könyvekre esett.
Először csak a kíváncsiság hajtott és egy ingyenes letöltést próbáltam ki. A véletlen (ami nincs) úgy hozta, hogy Karl May – Winnetou- ja volt az. Talán szégyen bevallani, de gyermekkori olvasmányaimból ez kimaradt. A filmet láttam, tetszett is, de ennyi volt. Olyan nagy hatást nem gyakorolt rám, hogy a könyvet is elolvassam.
Ennek kb. két éve, s azóta már a 36-ik Karl May könyvnél tartok. Leszámítva, hogy írásai egy részét nem ő írta, s hogy ezek eleinte nem is könyvként jelentek meg, büszkén állíthatom magamról, hogy egy igazi Karl May rajongó lettem.
Nyugodt szívvel ajánlanám minden ezoterikus irodalmat kedvelőnek. A „Winnetou” nem ifjúsági könyv, mondanivalóját, ahogy a szerző is állította, egy gyermek meg sem értené.
Olvasás közben gyakran töprengtem azon, hogy ez a tehetséges író, vajon honnan szerezte, de leginkább, hogy mikor, azt a rengeteg információt, amit írásai magukban foglalnak. Mélységes élettapasztalatát, emberismeretét és bölcsességét érdemes a ma emberének is megismernie.
Mikor élt, aludt vagy utazott és mikor volt ideje az olvasásra, amikor éjt, nappallá téve dolgozott?
Kalandvágyó emberként, jobb könyvet nem is találhattam volna.
Elhatároztam, hogy a híres „vad-nyugatot”, ha nem is lóháton,
De kis autómban ülve, megismerem. Persze nem egyszerre, hanem ahogy időm és a pénztárcám engedi.
Úgy is mondhatnám Karl May adta meg az utolsó lökést, terveim kivitelezéséhez.
Kellett valami úti cél, nem indulhatok csak úgy vaktában megnézni Amerikát.
Időközben Barátnőm édesanyja megözvegyült és Texas-ba költözött unokája közelébe.
Ez egy jó alkalom volt egy nagy találkozó megszervezésére.
Eleinte a repülőjegyeket nézegettem, de a tortúra, ami egy repüléssel jár, mindig kedvemet szegi, s amikor az útvonalat az internetről kinyomtattam, már tudtam, hogy ez lesz az én első igazi” vadnyugati” utam.
Négyezer kilométer Katy-ig meg vissza, hát ez bizony nem kevés, de nem is olyan sok, hogy tervemet feladjam -gondoltam magamban.
Egy pénteki napra terveztem az indulást, de már csütörtök reggel úton voltam. Szálloda szobát nem tudtam foglalni, ez mindig egy hátrány, amit bizony Dollárba kell megfizetni, ha valaki spontán utazó, mint én.
A szokásos utazási lázhoz, most még az is hozzájárult, hogy egyedül indultam el, még Karl May főhősének is volt mindig kísérője.
A GPS ragyogóan működött, de a mellettem lévő ülésen elérhető közelségben ott feküdt a kinyomtatott útvonal és a térkép is.
Teljesen felesleges volt.
Európát beutazva, biztonsággal kijelenthettem, hogy a német útjelzések a legjobbak. Ma úgy gondolom, jöhetnek tanulni.
Ragyogó napsütésre ébredtem és a csomagok elhelyezése után, elmondtam egy úti fohászt.
Utam jelentős részét Floridában tettem meg, majd Alabama, Mississippi, Louisiana és végül Texas következett.
Ahogy távolodtam West Palm Beachtől észrevehetően változott a növényzet.
Először északnak hajtottam, majd nyugatnak.
A pálmafákat mind inkább lombhullatós- és fenyőfák váltották fel. A mocsár világ pedig legnagyobb csodálatomra végigkísért, talán az óceán közelsége miatt.
Volt olyan hely, ahol az út órákon át a víz feletti hidakon vezetett.
Megkíséreltem a kisebbik kamerámmal menetközben ezeket megörökíteni, több-kevesebb sikerrel.
Egy nagybetűs dicséretet szeretnék itt mondani azoknak, akik láthatatlan kezeikkel gondoskodnak az autópálya melletti pihenőhelyek kifogástalan tisztaságáról.
Egy vérnyomáscsökkentő tablettának köszönhetően volt lehetőségem elég gyakran megtapasztalni, hogy minden működik, hogy van papír és a csapokból is folyik a víz, de nem láttam sehol egy pénzszedő nénit, vagy zárt ajtókat automatával felszerelve.
Ja, néha a „vadnyugatnak” is van előnye.
Az automaták kellemes frissítőket és rágcsálni valókat kínáltak. Mind működött, sőt az egyik még a pénzemet is visszaadta. Nem merném állítani, hogy az üzemeltető cég örömére, de én jót mulattam rajta.
A parkok asztalokkal es padokkal várták az étkezni kívánó utazókat.
Éttermek, vagy Benzinkutak csak az autópálya elhagyása után találhatók, ugyanígy a Hotelek is. Mindez jól láthatóan és időben jelezve a kijáratok előtt.
Az első napra tíz órás vezetést terveztem, ami egy kissé elcsúszott. Hat óra körül elkezdtem Hotelt keresni. Az egyik parkoló ingyenes reklám füzetéből tájékozódtam a szobaárakról. Ötven Dollárt szántam erre a célra.
A prospektus bővelkedett ilyen ajánlatokban.
A szomorú valóság viszont azt mutatta, hogy a foglalást elmulasztó, éjszakai szállást keresők részére száz Dollár alatt nincs szoba.
Na, azért ilyen könnyen nem adtam meg magam, és szép lassan mentem tovább, egészen sötétedésig, akkor aztán elhatároztam, hogy a következő kijárónál megszállok.
Egy benzinkúttal szemben, ahol tankoltam, láttam egy Hotelt. Feltűnt, hogy csak egy autó áll a parkolóban. Nem tűnt túlzottan biztatónak, de bementem.
Akkorra már zsibbadt a kezem és a lábaim is gumiból voltak.
Még választhattam is szobát magamnak, volt miből.
Az ára megfelelt, kissé lelakott, renoválásra szoruló volt, de a kocsiba alvásnál mindenképpen jobb volt.
A benzinkút frissensült Hot dog-ja volt a vacsorám, amit TV nézés közben jóízűen el is fogyasztottam.
Az nap éjszaka nem kellett altatót énekelni az elalváshoz.
Másnap reggel frissen, kipihenten indultam tovább, akkora már csak nyolc órás út állt előttem.
A gondolat, hogy hamarosan megérkezem szárnyakat adott.
Egy kellemes reggeli az illatos kávé mellé ezt az érzést csak fokozta. És valóban, az órák teltek múltak, s a kilométerek egyre inkább fogytak. Mindinkább közeledtem végcélom felé.
A belső feszültséget persze növelte az is, hogy Katy közvetlenül Houston után következik, mondhatni egybeépült vele. Houston egy óriási ipari jellegű város, amit levegőjén is érezhettem. Az olajfinomítók mellett elhaladva, szinte légszomjam támadt. Repterét már több ízben volt szerencsém megismerni, de a városból nem láttam sokat.
Most sem. Nem is ez volt a célom.
Becslésem szerint hat óra fele kellett megérkeznem. Pontban hat órakor csengettem Maca néni ajtaján.
Nem sokkal később megérkezett Barátnőm is. Nem tudtunk betelni a viszontlátás élményével. Ha jól számolom az én aranyos pótanyukámat 1986-ban láttam utoljára, azóta bizony sok víz fojt le a Dunán. Mi minden történt velünk, amiről nem tudtunk és rengeteg kérdésem volt, amire a választ szívesen végighallgattam.
Emberi sorsok, van ennél érdekesebb, örömök, bánatok, kalandok, tragédiák.
A napok hosszúra nyúltak, bele a késő éjszakába.
Azért jutott idő kirándulásra is. Megnéztünk egy helyi vásárt és egy fagylaltgyárat is meglátogattunk. Itt készítik a jól ismert, ízletes Blue Bell jégkrémet, amit a látogatás végén meg is kóstolhattunk. Én egy rumos-mazsolás ízesítésűvel kényeztettem magam.
Barátnőm unokái, bájos, okos, jól nevelt gyerekek, akiket most láttam először, de úgy tűnt, mintha mindig ismertük volna egymást.
Sikerült egy pár múlt század béli házat is lencsevégre kapnom, s egy régiség bolt érdekes lim-lomjai között turkálnom.
Aztán eljött a nap és újra útra keltem, de most már hazafele.
Már nem zavartak a nagyváros nyolc sávos utjai és estére már Floridában aludhattam.
Pensacolában sikerült egy kellemes Hotelt találnom, elfogadható áron, igaz a zuhanyzás zavarba ejtett. Úgy negyed órámba tellett, mire rájöttem, hogy a vízcsap szűrőjét kell felfelé nyomni, és az indítja meg felül a vizet. Már, már azon voltam, hogy felöltözöm és megkérdezem, de nem akartam elhinni, hogy nem találom meg.
Annyi féle csappal és WC lehúzóval volt már dolgom életemben és egyik sem okozott problémát, de ilyen ostoba megoldással még sosem találkoztam.
Reggel távozásom előtt a portán leadtam a kulcsot, és akkor láttam egy rajzot a zuhanyzó használatáról. Ezek szerint nem én voltam az első, és gondolom nem is az utolsó, akinek a rejtélyes vízcsap gondot okozott. Talán jobb lett volna a fürdőszobában elhelyezni egy ilyen rajzot.
Az idő kellemes volt, pont utazásra való. A rendszámtáblákat nézegetve nem én voltam az egyetlen, aki nyakába vette a világot.
A „vadnyugatnak” hűlt helyét sem találtam, a civilizáció biztonságossá és kényelmessé tette az ilyen hosszú utat, még egy egyedül utazó nő számára is.
1
