Talán hat vagy hétéves lehettem, amikor először kijelentettem, hogy, ha nagy leszek, én Amerikába megyek.
Nem tudnám megmondani, hogy mi sugallta azt a gondolatot, ami ehhez a kijelentéshez vezetett.
Talán az 1956-os események, a titkos és nyilvános beszélgetések, azokról, akik elmentek, vagy a tudatalattimba beszivárgott információ szüleim terveiről. Nem tudom, nincs semmilyen emlékképem arról, hogy mi ültette el szívemben ezt az egy életen át tartó sóvárgást.
Falunkból sokan elmentek, származásuk, politikai nézetük vagy csak a kíváncsiság hajtotta őket.
Szüleim is készülődtek, bár erről csak később értesültem.
A kommunista rendszer által kerékbe tört karriere édesapámnak, mint tehetséges operaénekesnek és kisemmizett kulákcsemetének, éppen elég okot adott egy ilyen lépéshez.
Évekkel később viccesen mesélgette, hogy a levágott disznó, a lesózott sonka, de leginkább a padláson logó frissen füstölt kolbász tartotta vissza.
Mindig szerette a hasát. Élt, halt a magyar konyha nem éppen könnyű, de ízekben gazdag ételeiért.
Minden bizonnyal fájlalta volna ezt a veszteséget, de aki ismerte, az tudta, hogy hazafias érzelmei, a falu, a haza iránt érzett mélységes elkötelezettsége és szeretete sokkal erősebb volt, mindennél.
Tehetsége, hangja, kétségkívül a határokon túl több elismerést kapott volna, de mit jelent a siker, a pénz, egy helyét az idegen világban nem lelő embernek?
Én úgy gondolom, helyesen döntött, még akkor is, ha ezek után csak családi összejöveteleken, vagy az akkori TSZ-ek birkapörköltös vacsorain szólaltatta meg, mindenkit ámulatba ejtő tenorját.
Erről még egy újságcikk is beszámolt („Biztosítás nótaszóval” címmel) mert kezdő biztosítós ügynökként így kötöttek vele üzletet a TSZ elnökök, ismervén tehetségét és énekesi pályafutását.
Utolsó leheletéig operaénekes maradt.
Micsoda tehetség volt és ez még sem volt elég a sikerhez….vagy talán mégis, csak a siker nem olyan volt, mint ahogy ó azt elképzelte!?
Ha az ember megbékél a sorsával és elfogadja azt, amit élet feladatként eléje tár, és nem a múlt okozta sebeinek nyalogatásával és az elmulasztott lehetőségek siratásával éli napjait, akkor észreveheti és tudatára ébredhet annak, hogy a bukás után felállni és tovább menni a legnagyobb siker, amit az ember valaha elérhet.
Gyakran megfordult a fejembe, hogy mi lett volna ha……
Persze, akkor még nem gondolkodtam ezoterikusan, ma már ilyen gondolatok fel sem merülnek bennem.
Gyermekfejjel én ezt még másként láttam. Számomra Amerika a korlátlan lehetőségek országa volt, ahol minden kislánynak „Barby-babája” van és mindenki divatos „Farmer-nadrágot” hord.
A „külföld” vonzereje ott lappangott a lelkem mélyén, ami minden alkalommal újult erővel tört felszínre, amikor valaki látogatóba hazatért, vagy a szomszédunk lánya küldött egy szép képeslapot.
Legjobb barátnőm is elhagyta az országot, szülei már régóta Kaliforniában éltek és a családegyesítési program keretében,Kivándorlási engedélyt kapott.
Tizenhét évesen, amikor az embernek a legnagyobb szüksége van egy jó barátnőre, a viszontlátás minden reménye nélkül elutazott.
A reptéren búcsút vettünk egymástól, és amikor a gép felszállt, furcsa zűrzavart hagyott hátra bennem, még sírni sem tudtam.
A levelek jöttek, mentek pontosan tizenhét hosszú éven át, mire találkozhattam újra vele.
Ez alatt a „tizenhét hosszú” év alatt nagyon sok minden történt.
Érettségi, házasság, kislányom születése, válás és 1980 május 22-én párommal és kislányommal átléptük a német határt.
Én már akkor is Amerikába akartam jönni, de férjem orvosi diplomáját nem ismerték el, ellentétben a németekkel és ez maradásra késztetett.
Életem első repülőútja Kaliforniába vezetett. Egy születésnapi ajándék volt a jegy.
Két teljes hetet tölthetem barátnőmnél. Nem sokat láttam Amerikából, de az élmény mind a mai napig élénken él emlékeimben.
Hazatérésem után szinte „honvágyat” éreztem és nehezemre esett tudomásul venni, hogy számomra ez az ország elérhetetlenül messze van.
Aztán az élet feladatai egyre inkább előtérbe kerültek, tanultam, dolgoztam és elfogadtam a sors által rám rótt kihívásokat.
Férjem halála után felkerestem egy hölgyet Budapesten, aki az előző életeimről mesélt nekem. Nem kérdeztem semmit és nem is tudott rólam semmit, mégis, mint kolleginát üdvözölt.
Azt mondta, hogy valamikor az előző életemben egy nagy tudású, indián gyógyító asszony voltam.
Talán ez hozott ide. Lehet, hogy ez volt az, az emlékkép, amire emlékeznem kell, hogy a sorsom beteljesüljön.
Azt is mondta, hogy egy nagy utazás áll előttem és hogy külföldön fogok élni.
Erre én jót mosolyogtam magamban. Persze én Németországra gondoltam.
(csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy tudom és hiszem, hogy vannak emberek, akik a jövőbe vagy akár a múltba is nézhetnek, de egy ilyennel találkozni olyan ritka szerencse, mint fehér hollót látni)
Ismét eltelt „tizenhét hosszú” év, mikor Mane és Werner társaságában egy kisebb körutat tervezve Kaliforniából a nevadai Sivatagon át IDAHO-ba érkeztünk, ahol ismét karjaimba zárhattam drága Barátnőmet.
A következő amerikai utam már nem váratott olyan sokat magára. Három évvel később Fort Lauderdale-ben landolt a gépem.
Ennek idestova hét éve, azóta újra és újra útra keltem, hogy Nagymamaként valóra váltsam egykori gyermekkori álmomat.
A sorsom újabb kalandokkal fűszerezte meg, unalmasnak nem épen mondható életutamat.
Ez év áprilisában meglátogatott Barátnőm West Palm Beach-ban. Sajnos csak egy hetet töltött itt nálunk, de ez az idő, pont elég volt ahhoz, hogy unokáim is örökre a szívükbe zárják őt.
Hozom-viszem a gyerekeket, megyek vásárolni, találkozom barátokkal és ismerősökkel. Van már egy törzshelyem is, ahol minden pénteken már ismerősként üdvözöl a bárpult mögött álló kislány.
Egy héttel ezelőtt megérkezett a zöldkártyám (green card) is.
Itt vagyok Amerika, megéreztem!
(a „Barby-babát és a „farmer-nadrágot” már rég megvettem)
