Az állampolgárság

Az állampolgárság megszerzése létkérdés lett.

Nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy férjem előbb már nem dolgozhat, már csak a koránál fogva sem kapna meg egy kiképzőhelyet.

A kétszer egy év munkaviszony, bár nem járt együtt egy óriási fizetéssel, mégis felbecsülhetetlen segítségnek számított, hiszen egy munkanélküli nem lehet állampolgár.

Nem csak ennek, de még más előfeltételeknek is meg kellett felelnünk.

Egy nem túlzottan nehéz vizsga állt előttünk, ahol alapfokú nyelv – és aktuális politikai ismeretekkel bizonyíthattuk elkötelezettségünket.

Sosem fogom elfelejteni az utolsó kérdést, ami egy kicsit beugratós volt, hiszen mint kiderült, sok német sem ismeri a helyes választ.

A nemzeti zászló színeit kellett felsorolni: „fekete, piros, sárga” – vágtam rá magabiztosan.

A „sárga” ugyanis nem sárga, hanem „arany”. Ez persze nem látszik a zászlón, és a köztudatban is már sárgaként szerepel.

A vizsgával egyidejűleg egy kérvényt kellett benyújtanunk a magyar kormányhoz, amiben kértük az állampolgári kötelékből való elbocsátásunkat.

Csak egy nemleges válasz esetén engedélyezték a kettős állampolgárságot.

Erre két év türelmi időt adtak, és mivel a gyakorlat azt mutatta, hogy a kormány ezeket, a kérvényeket még válaszra sem méltatja, így ezt is elutasításként kezelték.

A gond csak az volt, hogy nekünk nem volt két évünk erre.

Önhibából helyeztük magunkat nyomás alá. Az események valahol pörögtek és egy hibás lépés után (Kérdés ugyan, hogy tényleg hibás volt e?), már nem volt választásunk, tovább kellett menni az úton, amin elindultunk.

Férjem, ki tudja honnan származott az információja, úgy értesült, hogy az orvosi működési engedélyhez elég lesz a „Zusicherung”, vagyis az állampolgárosítási kérvény elfogadásáról szóló igazolás……nem volt elég.

Az egyik esti sétánk alkalmával egy üresen álló ház mellett mentünk el. Az ablakokon nem volt függöny és a teraszon a tavalyi száraz falevelek hevertek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a ház már jó ideje üresen állhat, megtévesztő csak a falon díszelgő kék nagybetűs tábla volt, mi szerint itt egy biztosítótársaság irodája található.

Nézegettük, körbejártuk, de sokat nem lehetett látni, a földszinti ablakok magasan voltak, s a lentieket meg redőnyök takarták.

A következő napi sétánk már tudatosan arra vitt bennünket, és beszélgetésünk témája sem volt más, mint a várva várt praxisnyitás.

A ház nagysága után alkalmas lett volna lakni és dolgozni egyaránt.

Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, egy teljesen privát rendelőt elindítani, ahol a betegek nagy részének a kezelési költségét nem akarja majd a betegbiztosító átvállalni. Lépésről-lépésre átgondoltam mindent.

Ha ott lakunk, ahol dolgozunk, megtakarítjuk az útiköltséget, nem beszélve az üres órák hasznosításáról, amik az elején még gyakran lehetségesek.

Sejtettem, hogy még egy jó ideig varrnom kell a praxis mellett is, hogy a megemelkedett költségeket fedezni tudjuk.

Reméltük, hogy egy ilyen nagy házat nem könnyű bérbe adni, még is félő volt, hogy a biztosítótársaság, akit kötött a bérleti szerződés (hogy mielőbb megszabaduljon a lakbér fizetésétől), lázasan utóbérlőt keres.

A szomszédok felvilágosítása is bennünket igazolt.

Sikerült egy kis pénzt megtakarítani és úgy gondoltuk, ez elegendő lesz a ház költségeit vállalni.

Kiderítettük a tulajdonos nevét és telefonszámát, és egy pár nappal később már „terepszemlét” tartottunk.

A ház pont olyan volt, ahogy elképzeltük, mindennek volt helye, még a varráshoz is volt egy hatalmas világos helység.

A terv az volt, hogy még húzzuk az időt, ameddig csak lehet, de a tulajdonos érdeklődésünktől beindult. Látta, hogy a ház üresen csak tönkremegy, és a szanálási költség is őt terhelte volna.

Most már tényleg volt miért izgulni, Túlságosan belemerültünk álmaink megvalósításába és már nem lehetett (óriási csalódás nélkül) megállni.

Szinte biztos volt, hogy egy hasonló házat nem fogunk találni.

A lakás és egy különálló rendelő bére együttesen lényegesen meghaladta volna a ház bérleti díját. Minden amellett szólt, hogy igent mondjunk az unszolásra.

Csak két utcával odébb kellett költözni. A tulajdonos nagylelkűnek bizonyult, mert a költözés idejére még nem kért lakbért. Gondolom, azt még a biztosítón hajtotta be.

Herr Hildebrand, (a bérbeadó) egy porosz származású korrekt, de kemény üzletember, aki Ingolstadt belvárosában egy jól menő „Dentallabor”-al (fogtechnikai laboratórium) rendelkezett.

A szerződésünk öt évre szólt, addig nem kellett lakbéremeléssel számolnunk, sőt egy elővételi joggal is rendelkeztünk.

Minden olyan simán ment, azt gondoltuk ennek így kellett lennie.

Az ébredés egy pár hónappal később jött, amikor férjem kérelmét a praxisnyitáshoz az orvosi kamara elutasította, s akkor már egyértelmű volt, hogy ezt csak az állampolgárság megszerzése után tehetjük meg.

A rendkívüli helyzetre való tekintettel fontos lett volna a magyarok mielőbbi válasza.

Édesapámmal felkerestünk Budapesten egy ismerős ügyvédet, hátha ő tud segíteni.

„Én ehhez kicsi vagyok” –mondta a 165 cm magas (illetve kicsi), mosolygós arcú idős férfi.

„Ha valaki ezt ma egyáltalán el tudja intézni, az csak egy ember lehet, Josef von Ferenczy.

A média koronázatlan királya Grünwaldban (müncheni Rózsadomb) székelt és onnan irányította történelem szekerét.

Nem volt nehéz a postai címéhez jutnom, s bár tervem nem sok sikerrel kecsegtetett, még is, hazaérkezésem estéjén egy levelet írtam neki.

A német posta mindig híres volt a gyorsaságáról, de ezzel a sebességgel még én sem számoltam, így rettentően meg is lepődtem, amikor másnap kora délután megszólalt a telefon és Ferenczy úr személyesen volt a másik oldalon.

Röviden vázoltam, miről is lenne szó, de ő arra kért, hogy keressük fel, és a titkárnője megjelölt egy időpontot.

Lázasan készültem a találkozóra, hiszen álmomban sem mertem volna remélni, hogy egy ilyen neves személyiséggel kezet foghatok.

A villa, amiben nem csak az iroda, hanem a lakása is helyet kapott, lélegzetelállítóan szép volt. A legapróbb részletekig megtervezett ház, hűen tükrözte és adta vissza a bentlakók jó ízlését és nem utolsósorban gazdagságát.

Erről a találkozóról még egy képet is készítettem, aminek értéke felbecsülhetetlen számomra.

Ez a kép, azon a napon készült, amikor barátságunk elkezdődött. Az évek múltán még többször is alkalmam nyílt olyan képek készítésére, ami csak az én birtokomban van, és egyetlen újság sem ismer.

„Joska” von Ferenczy, egy pedánsan öltözött úriember, valóban segített és nem csak ebben, de közbenjárására Herr Kohl személyesen is foglalkozott ügyünkkel, így vált lehetővé az, ami nagyon keveseknek adatott meg, hogy pontosan nyolc év után (a tíz helyett) német állampolgárrá avattak bennünket.