Nagyon nehéz ebben az országban a pozitív gondolkodást gyakorolni.
Minden újabb nap egy kihívás a számomra, vajon sikerül-e megóvnom és tovább vinnem ezoterikus világszemléletemet.
A globalizációs folyamat miatt a gazdasági válság szinte mindenhol érezhető nyomokat hagy hátra.
Többlakiságom miatt állandóan úton vagyok s talán ennek köszönhető az is, hogy folytonos információt kapok a különböző országok és lakóinak gondjairól.
Az eseményeket nem, mint közgazdász szeretnem elemezni, hanem mint a lelkek gyógyítója.
A határok, bár sok helyen már csak névlegesen léteznek, mégis jelen vannak. Amikor átlépem őket, nemcsak az utak lesznek jobbak, hanem a szorongás és a félelem is alábbhagy. Minden európai ország küszködik, de egyik sem nyavalyog annyit, mint a magyar. Szinte alig van ember, aki ha tehetné, nem menne el máshova.
Ennek az oka, menekülés a kilátástalanságból egy szebb és gazdagabb jövő reményében.
Fentről és lentről meglopnak és becsapnak bennünket. Elraboljak álmainkat és reményeinket. Sehol nem zúdul olyan negatív energia az emberekre, mint ebben az országban. Kinek jó ez?
Négy évvel ez előtt, amikor örökségem és volt lakásom árából megvettem azt a félig kész házat, amit „Utópiának” a szeretet és boldogság fellegvárának építettem készre, meggyőződésem volt, hogy az „Istenek” mellettem állnak.
Ma ebben már koránt sem vagyok biztos, de az is lehet, hogy így akarták lelki fejlődésem tempóját felgyorsítani.
Tanítom és vallom, hogy az ember a negatív eseményeken keresztül jut el a végső célhoz a bölcsesség megszerzéséhez.
A jólét, az állandó harmónia vagy „boldogság” (ha lenne ilyen) kényelmessé tenne bennünket.
Hát én nem panaszkodhatom, volt mit tanulnom bőven.
A házam, bar tényleg a nyugalmat és a belső békét sugározza, amit én próbálok nagy erőfeszítés árán napról-napra fenntartani, egy pénznyelő automatára emlékeztet. Az állandóan felbukkanó rejtett hibák, lassan eladásra kényszerítenek.
Óriási összegeket fizettem nem vagy hanyagul elvégzett munkákért.
Ha valakinek panaszkodtam, sokszor kaptam azt a választ:
„ja, ha valaki építkezik, ez benne van a pakliban”
Nem……ennek nem szabadna a pakliban lenni. Én Németországban is építkeztem, ott nem volt benne, a pakliban. Harminc év leforgása alatt nem láttam annyi hibaelhárító szakembert, mint itt az elmúlt négy évben.
Soha nem alkudoztam, mindig becsülettel megfizettem mindent, tehát ezen nem múlhat.
Nem érzem magam sem gazdagnak, sem szegénynek a szó hétköznapi értelmében, de ezek az események lassan meghaladjak lehetőségeimet.
Egy élet munkája és álma lett a ház falaiba beépítve és, még ha az indokolatlanul állandóan emelkedő árak miatt, még tartani is tudnám, retteghetek attól, hogy kacéran zöld falai felhívják magukra a figyelmet, mint ahogy ez egy héttel ez előtt be is következett.
Hétfő éjszaka látogatókat kaptak, akik nem csengettek és nem is a kapun keresztül jöttek, hanem a kerítésen át lopakodva, az éj leple alatt elkerülve a mozgásérzékelő lámpám fényét.
Hétéves autómat -amiben majd kétszázezer kilométert mutat az óra- akarták elvinni.
A zajra, ami hihetetlenül kicsi volt felébredtem. Óriási pánik és félelem kerített hatalmába, hiszen ki tudja, mire képes egy ilyen ember.
Csak egy fal és egy emelet választott el bennünket. Én fent, ők lent voltak ébren.
Azonnal kellett cselekednem, mert minden másodperc az ő javukra dolgozott.
A sziréna éles hangja belesikoltott a csendes éjszakába és felverte a szomszédokat, akik azonnal a segítségemre siettek.
A biztonsági szolgálat emberei is hamarosan megjelentek, így a tolvajok tervét meghiúsítottam.
Igaz a biztosítom, kifizette volna a kárt, de én nem akarom ezt a pénzt én az autómat, szeretném megtartani, ami mindig ápolva és szervizelve volt.
Megrongálták az autó zár rendszert és az elektromos kapunyitó fedele is eltűnt, s most egy kék szemetes zsák óvja az esőtől és figyelmeztet minden nap arra, hogy ez megint megtörténhet.
A húsvét előtti napokat másként terveztem. Piros tojást akartam festeni, sonkát főzni és tormát reszelni.
E helyett autómentés, szaladgálás, telefonálás, mérgelődés és állandó feszültség töltötte ki az időmet.
Nem csak az autómat, de a lelki békémet is megrongálták ezek az emberek. Azóta ismét gyógyszert szedek. Nem tudok jól aludni, és nehezen tudom érzéseimet a helyükre rakni.
Ennek ellenére nem utálom, inkább sajnálom őket, mert én valamikor ezt az izgalmat elfelejtem, de ők állandóan ebben élnek.
Én ismét meggyógyulok, de ők egyre betegebbek lesznek. A természet, Isten vagy a világegyetem törvényszékét senki sem kerülheti el.
Becsaphatod barátodat, testvéredet, sőt a rendőrséget is, de önmagad ámításáért nagy árat fizetsz.
Mit, számít a pénz, a gazdagság, ha a belső űrt és félelmet nem tudod kitölteni vele?
A kábítószer és az alkohol is csak tovább növeli ezt.
Én megbocsátok nekik, de vajon ők meg tudnak e bocsátani önmaguknak, ha eljön annak az ideje?
A társadalmunk rothadásának ők is szerves részeseivé váltak, sőt okozóivá, ami alatt maguk és szeretteik is szenvednek.
Ez a világegyetem igazságszolgáltatása és e szerint életfogytiglanra ítéltetett.
Kapcsolódó cikkek:
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet
A könyv megvásárolható online ide kattintva!
