Tizenkilenc órája voltam már úton, s jól lehet a KLM gép eddig nem ismert mozgási szabadságot biztosítva, szinte kényelmes volt, mégis türelmetlenül kapcsolgattam a videó képernyőjét az utazási adatok oldalára.
Calgary kilenc kilométer.
A pilóta már jóval előtte bejelentette, hogy megkezdtük a leszállást.
A biztonsági övet ismét szorosabbra húztam, s a táskám is eltűnt az ülésem alatt.
A fejemet hátradöntöttem és vártam a már jól ismert, de kellemetlen érzését a süllyedésnek.
Az érzés jött is, nem váratott magara, de most valahogy más volt.
A képernyőn valami változott. Huszonkét kilométer, aztán ismét kilenc, majd megint huszonkettő.
„Ez nem igaz, nem kapunk leszállási engedélyt”- jöttem rá.
A gép hol süllyedt, hol emelkedett s vele együtt a gyomromban lévő tartalom.
Az agyamban vad darazsak haditáncot jártak és körbe-körbe egyre gyorsabb tempót diktálva röpdöstek.
A tenyerem nyirkos lett és testemet egy kellemetlen forróság öntötte el.
A képernyő újabb köröket jelzett.
Aztán hirtelen észbe kaptam: „Csak kívánnom kell” – még mindig elfelejtem, hogy az utat aprólékosan és körültekintően kell az univerzumtól megrendelnem.
Három kilométer, majd nulla és a gép egy kellemes nyekkenéssel landolt a betonon.
A csomagok gyorsan jöttek és az enyém az elsők között.
Kanada ellentétben az USA-val nem, mint potenciális bűnözőt, vagy terroristát kezel, ami egy lényegesen kellemesebb beutazást, biztosít mindenki számára.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a biztonság nem lenne a számukra legalább olyan fontos, de az ujjlenyomat vétel és az írisz fényképezése elmaradt.
Valahol az udvarias mosoly ellenére, minden alkalommal az jut az eszembe, hogy a következő mondatuk az lesz: „Minek jössz te ide, maradj inkább otthon. Nincs itt rád szüksége senkinek.”
Persze ők nem tudhatják, hogy milyen szívesen tennék e kérésének eleget, ha a szívem nem húzna Floridába.
Gyorsan és minden komplikáció nélkül siethettem a kijárat felé, ahol már ismerősöm egy csodálatos rózsacsokorral várt rám.
Az autó komótosan gurult első állomásunk, egy közeli Hotel felé, ahol lemosva az út porát megpróbáltam a fejemben garázdálkodó darazsakat lecsillapítani. Nem nagy sikerrel.
A vacsora mellett megbeszéltük az útitervet.
Regina, ahol ismerősöm lakik öt-hat órás autózással érhető el, de mi ezt három napra osztottuk el.
A Sziklás hegység látványát kár lett volna kihagynom. Az ember nem mindennap veszi nyakába a világot.
Családom, akik elsőként láthatták képeimet, szinte kivétel nélkül ugyanazzal a mondattal reagáltak.
„Hát ez igen csak sziklás”
Tényleg az.
Képeim, bár nem rosszak, megközelítőleg sem adják vissza azt a látványt és élményt, amiben nekem volt részem.
Még is úgy gondolom, étvágycsinálónak nem rosszak.
A havas hegycsúcsok a napsütésben még hívogatóbbak voltak, mint különben, de a hegymászás most a darazsakra való tekintettel elmaradt.
Másnap még feljebb autóztunk a hegyekbe, s a ritka levegő ellopta maradék erőmet.
A következő Hotel ágya már délután vonzotta, a nyolc órás időeltolódással küszködő testemet, és másnap reggelig melengette.
A harmadik napon felváltotta a hegyek látványát a dimbes-dombos táj, s amikor a horizont, ahol az ég és a föld elnyelte egymást, a végtelenbe veszett, megpillantottuk Regina fényeit.
Ez a rész Kanada alföldje, ahogy barátom mesélte és mezőgazdaságból, állattenyésztésből, no meg az ott lelhető műtrágyából tartja el magát.
Az volt az érzésem, mintha Európában járnék, csak valaki felnagyított mindent.
Óriási terek és távlatok, még Amerikához szokott szememnek is nagyok.
Az ámulatból egy bölény csorda ébresztett fel, amiket eddig csak az állatkertekben nézhettem meg.
Egy pár napos pihenő következett, ami lehetőséget adott arra, hogy a környéket, ahol laktam, szemügyre vegyem.
Az utcák szélesek, és ritkán zsúfoltak. Az üzletek csak méreteikben különböznek a mieinktől, s talán az áruválaszték a hazai ízlésre van szabva.
Az árbeli különbség sem lényeges, nem úgy a fizetéseké.
Az emberek nyugalmat, de legfőbbképpen biztonságot, stabilitást sugallnak egy szemlélődő számára.
Ez nagyon tetszett.
A pániknak, félelemnek még a nyoma sem lelhető fel.
Talán mindez a népsűrűségnek köszönhető, vagy mondhatnám úgy is, a „népritkaságnak”.
Van még élettér és vannak fel nem használt tartalékok. Addig, amíg mi itt Európában egymást marcangoljuk a megélhetésért.
A mindennapos séta, a reggeli friss levegőn, pótolta az elmaradt fitnesz programokat, közben egyre otthonosabban mozogtam a tartomány Saskatchewan fővárosában.
A napi bevásárlások összege azt mutatta, hogy 1-2 személy részére nem érdemes nagy háztartást vezetni, mert az éttermek ízletes választéka olcsóbb árakat kínál.
Az íz világ jobban emlékeztet az európaira és így nagy élvezet volt számomra Regina éttermeit sorra látogatni.
Barátom nagyvonalúságának köszönhetően járhattam egy éjszakai tánclokálban, gyorsétteremben, délutáni koktélt kóstolgattunk egy étterem bárjában, s végül megismerhettem a környék legelőkelőbb éttermét is.
Az öreg Európa sokszor vádolta Amerikát felszínességgel, a hagyományok és a kulturális múlt hiányával. Tapasztalat híján néha el is hittem.
Egy idősebb ember biztos többet tud mesélni, mint egy fiatal, de nem törvényszerű, hogy a mese színesebb és érdekesebb lesz attól, hogy hosszabb.
Talán, e vádaknak köszönhetően gyűjtögeti, óvva őrzi Kanada is nem alábecsülendő múltját.
Így láthattam, régi fatemplomot, egy „angol” indián (a Szürke Bagoly) múzeumát, magtárakat, melyek még őrzik a magok illatát s egy táncházat, ahol meg mindig táncolhat a vidám társaság.
Sajnos az esős, hűvös idő nem kedvezett a kirándulásnak, de még így is megcsodálhattam a hódok vizivárosát, szarvasokat láttam, akik az emberi kéztől még érintetlen erdők sürülyéből bukkantak elő, hogy lencsevégre kaphassam őket.
Egy pompás példány kacérkodott velem és méltóságteljesen legelészett, miközben én „halálmegvető bátorsággal”, úgy két méteres távolságról képeket készítettem agancsáról.
Az autóból.
A hátralévő napok az utazásra való készülődéssel teltek el, s bár lélekben elbúcsúztam a tájtól, de tudtam, hogy a búcsú nem őrökre szól, hiszen hamarosan ismét ott leszek.
Kapcsolódó cikkek:
Ádám lívia: Egy röpke eszmefuttatás a „döntés”-ről
Az állampolgárság
Ádám lívia: Ingolstadt
Ádám Lívia: Bad Steben
Ádám Lívia: Asyl – A politikai menedékjog
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet
A könyv megvásárolható online ide kattintva!
