Előzmény: Ádám Lívia: Az első új autó
El kellett dönteniük, hogy az ember ténylegesen politikai okok miatt hagyta el a hazáját, vagy csak egy jobbmegélhetés csalogatta ebbe az országba, ami az időben egy humánus és szociális politikát folytatott.Meg kell vallanom, akkortájt Magyarországot, mint a”legvidámabb barack az orosz koncentrációs táborban” emlegették, és ez igaz is volt.
Mindenki a „Gulyáskommunizmus” – ról beszélt.
Minden bizonnyal akkor is voltak politikai üldözések, mint ahogy ma is üldözik mindenhol azokat, akik nyíltan, provokatívan bírálják a hatalmon lévő rendszert.
Az, hogy egy bírálat jogos vagy jogtalan soha nem az dönti el, hogy a világ, vagy a társadalom és ezen belül egy ország érdekeit, vagy pusztulását képviseli.
Egyetlen szempont dönt, mekkora veszélyt jelentenek az új gondolatok a hatalmon lévőkre.
A gondolat és a szólás szabadsága mind a mai napig e teher alatt görnyed.
A szavak játékos erejénél fogva oly könnyen cserélhetők fel. Aki ma hazaáruló,
az, holnap nemzeti hőssé lesz.
Így volt ez mindig, és valószínűleg így is lesz.
A kommunizmus, bár nem volt egy ideális rendszer és olyan nézeteket kívánt erőszakkal megvalósítani, amely nem fér össze az alap emberi természettel, mégis egyfajta morált, munkát és létbiztonságot nyújtott sokak számára és ezt egészen hosszú ideig.
Rendelkezésünkre állt egy bizonyos mozgástér és azon belül bizonyos lehetőségek. Az egyetlen, ami igazan nyomasztó volt, hogy sem, a teret sem a lehetőségeket nem lehetett növelni, csak veszélyek árán.
Milyen érdekes, tulajdonképpen ez ráillik minden emberek által létrehozott társadalmi rendszerre, csak a név változik időnként.
Vizsgáljuk meg egy ember életét, mik a korlátai, s mik a lehetőségei, mi az, ami előre hajtja és mi az, ami blokkolja. Csak az a társadalmi forma életképes, amit ezekre, az alapokra építenek fel.
A kommunizmus eszméje, azért bukott meg, mert a szerzési vágyat, a törekvést egyre többet elérni (és itt nem csak pénzről beszélek), mint hajtóerőt és szelet a vitorlából kifogta.
Egy ember szociális magatartását mindig az határozza meg, hogy hol léteznek a saját egoisztikus határai. Még van egy kis „tól-ig” tűrési határ, ami a remény, hogy hamarosan minden megváltozik, s ha ez nem következik be, úgy szép lassan a szisztéma ellen fordul. Kriminalitás, korrupció, és ha már más nem marad, a forradalom váltja fel.
Az igazi változás az emberek fejében kezdődik, ha elkezdenek másként gondolkodni.
(A magyar nép nagyon rugalmas és pillanatokon belül alkalmazkodik a körülményekhez, jóllehet individualizmusa miatt széthúzó és rosszul szervezhető. Van ennek persze előnye és hátránya.
Férjem mindig azt mondta ilyenkor: „ A gőzgépet sem egy csoport fedezte fel”- igaza volt, akármilyen furcsán hangzik.
Sok okos embert adtunk mi a világnak.
„Az egységben az erő” megvalósíthatatlansága miatt széthullik és elforgácsolódik az ország energiája.
Az évszázados elnyomás alakította így az emberek viselkedését, amiben az egyéni érdekek megvalósítása mindig alul maradt.)
Soha nem lehetett a politikát a gazdaságtól elválasztani, csak az erőviszonyok változnak időnként meg.
Így tehát a politikai menekült, mindig gazdasági menekült is és fordítva.
Nem üldöztek soha bennünket a szó szoros értelmében, mint ahogy bennünk sem élt a forradalom szelleme, mert addig még el sem jutottunk. Mi csak a határainkat és a lehetőségeinket akartuk kibővíteni.
Bevezettek bennünket egy váróba, ahol sokadmagunkkal órákig ücsörögtünk, majd valaki tiszta magyarsággal szólított bennünket.
Elhatároztam, hogy őszinte leszek, hiszen nem is volt mit rejtegetnem,de a kérdések nem is ilyen jellegűek voltak.
Nem kellett „Mata Harit” játszanom, aminek szívből örültem.
A vizsgálat célja inkább az volt, hogy mekkora lehetőség áll fent egy esetleges büntetésre a hazánkba való visszatéréskor.
Ha őszinte akarok lenni, én nem adtam volna magamnak menedékjogot. Miért is? Kit érdekelt az, hogy egy 27 éves nő hol van, és mit csinál?
Az, hogy ott maradhattunk és nem toloncoltak ki, csak annak volt köszönhető, hogy férjem előtte 8 évet a BM (Belügyminisztérium) kórházában dolgozott.
Ha visszajövünk, nem hiszem, hogy börtön várt volna rá, de hogy nagy karriert nem csinálhatott volna, az biztos.
Nagy meglepetésünkre egy pár héttel később egy pozitív hangú ajánlott levél értesített a jó hírről.
Maradhattunk, és ettől a perctől kezdve már egy útlevél és korlátozott, de egy tartós munkavállalási engedély volt a birtokunkban.
Ekkor már hat hónapja nyomtuk a nyelviskola padjait és a legszorgalmasabb tanuló révén, kezdtem nem csak érezni, de beszélni is a nyelvet.
Egyik orvos ismerősünk a kezünkbe nyomta az „Árzteblatt” (orvosi újság) egyik számát, amiben számtalan kecsegtető állás ajánlat keltette a korlátlan lehetőségek látszatát.
Szorgalmasan küldtük a pályázatokat szerte szét az ország minden részére és minden héten újabb reményekkel telve, lestük a postát.
Jöttek is a válaszok egymás után, de a tartalmuk mindig egy rövid udvarias elutasítás volt.
Meg kell hagyni, ami a bürokráciát illeti a németek élen járnak, azt is precízen teszik, mint sok mást.
Eljött a nyár, sőt az ősz is közelgett és mi lankadatlanul írtuk tovább a leveleket.
A „magyar maffia”- ként kicsit gúnyosan emlegetett augsburgi orvos társaság, akik nem büszkélkedhettek túlzottan jó hírnévvel, egy viszonylagosan összetartó, (még ha ez nem is volt mindig egy pozitív dolog), megmozdult és segítségünkre sietett.
„Csak egy „Notstandsgebiet” (orvosilag elégtelenül ellátott terület) jöhet szóba” – tanácsolták többen is.
„Nekem van is egy ismerősöm, valahol az Isten háta mögött, a DDR határ mentén, fel is hívom. Megkérdezzük, hogy keresnek e valakit?
Bár az állásokat mindig ki kell írni (ami a hirdetést jelenti), de ezek már előtte elkelnek.”- mondta az egyik fogorvos, akit Augsburg egyik híres nőcsábászaként emlegettek. Még a bulvársajtó is foglalkozott vele.
A vagyonánál csak a sznobsága volt nagyobb.
Ő maga mesélte, nem tud síelni, de a legdrágább sífelszerelést megvette, s minden évben megjelenik a pályákon, hogy megmutassa magát és, üzleti vagy privát ismeretségeket kössön. Azt mondta, hogy „Mindenki, aki számit, ott van”
Talán ne feszegessük, hogy mit is értett ez alatt.
Az ismerős, egy kedves, férjemmel egykorú családos fiatal orvos volt, aki nagyon készségesnek mutatkozott és megbízható, szorgalmas munkája révén az ottani „Chefarzt” (Igazgató főorvos) – nak a jobb kezévé vált.
Egy héttel később már úton voltunk Bad Steben felé, ahol a jól felszerelt rehabilitációs szívklinika állt.
Kiderült, hogy a klinika röntgen főorvosa nyugdíjba megy, és ha nem is most azonnal, de az ő helye ürül meg.
Az engedélyek beszerzése gyorsan ment, a Chefarzt közbenjárására. Egy ideálisabb munkaerőt, mint a férjem, nem is találhatott volna, hiszen ő, bár nem ezen a területen akart továbbdolgozni, röntgen szakorvos volt.
……és ismét költöztünk. Letelt a három hónap.
Kapcsolódó cikkek:
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet
A könyv megvásárolható online ide kattintva!
