Alkotásait számos díjjal jutalmazták pályája során. Ezek közül talán a legjelentősebb a Magyar Kulturális Minisztérium Díja, amelyet 1982-ben ítéltek neki.1985-ben a Magyar Televízió portré filmet is készített a művésznővel. 2006 óta társszervezője a minden év nyarán megrendezésre kerülő kiállításnak Fort Vuren-ben.
Munkásságáról és a hollandiai élet mindennapjairól kérdezem.
– Úgy tudom az elmúlt napokban egy kiállítással volt elfoglalva. Mesélne róla? Milyen munkákat állított ki? Hogyan fogadta a közönség?
– Igen, egy új galéria akarta az én és egy festő kollégám munkáival “megnyitni magát.” A helyiség kicsi, de sikerült egy feszes és elegáns kombinációt csinálni kettőnk munkáiból. Még nem tudni, mi lesz ebből a galériából, túléli-e a kezdeti pár nehéz évet, de a közönség mindenesetre nagyon érdeklődő volt… Tavaly viszont Amszterdamban, a Braggiotti galériában rendeztem meg azt a kiállítást, amit talán “fontos”-nak nevezhetünk, – nekem fontos volt – Collateral Damage címmel. Egy politikai töltetű kiállítás, amiben azt a frusztrációt szerettem volna feldolgozni, ami minden alkalommal elhatalmasodik rajtam, amikor szembesülök azzal a közönyös érzéketlenséggel, amivel politikusok, katonai nagyhatalmak, multinacionális cégek szerencsétlen emberek százezreit “írjak le”, mint szükséges veszteséget kétséges céljaik elérése érdekében. A munkáimban “emberekre”, “személyekre”, “sorsokra” próbáltam bontani a számokra, adatokra redukált életeket.Ez persze nem mulasztja el torok szorongató indulataimat, de hát művész vagyok, én csak a művészet nyelvén tudok reagálni a környezetemre. Legalábbis most így gondolom. A holland közönség reakciója “csendes” volt. Az eladásokból befolyt összeg egy részével a WarChild-ot volt szándékomban támogatni. Küldtünk meghívót a szervezet helyi képviselőinek, de amikor az illetékes hivatalnokot a galérista nem tudta száz százalékosan biztosítani arról, hogy a kiallitas ideje alatt lesz eladás (lett! A kiállítási darabok több, mint fele elkelt!) még csak el sem jöttek a megnyitóra.Viszont a galéria külföldi látogatóinak reakciója feltűnően pozitív volt. Ők voltak a fő vásárlok is.
– Önálló kiállítást tervez mostanában?
– Ennek az évnek csak a végén akarok egy újabb szóló kiállítást csinálni, mert az elmúlt évem nagyon zsúfolt volt. Több kiállítás jött össze, mint amit eredetileg beterveztem. Hogy mi lesz a következő kiállításom témája, még nem döntöttem el. Túl sok közölnivalóm van, nehéz egy szálat kihúzni a gubancból.
– Mi az, ami művészként jelenleg leginkább foglalkoztatja?
– Rengeteget olvasok. Próbálom megérteni a nagyon bonyolulttá vált világot és a munkáimon keresztül a gondolataimat megosztani a többiekkel. Hátha ez is segít egy kicsit az eligazodásban.
– Készültek művei más anyagokból is vagy mindig is kizárólag üveggel dolgozott?
– Csak üveggel dolgozom. Nagyon gazdag, sokoldalú anyag. Tárgyai törékenyek, de maga az anyag rendkívül időtálló. Fénnyel él, fényre változik, mint az élőlények.
Reggel egy egészen más szobrot látsz az asztalodon, mint délután. Nagyon sokféleképpen feldolgozható. Én egy technikára, az üveghajlításra specializálódtam, de úgy érzem, még ennek sem használtam ki minden lehetőségét.
– Miért éppen Hollandiát választotta? Nehéz volt-e a beilleszkedés?
– Közel 30 évvel ezelőtt Hollandia volt az az egyetlen ország, ahol azonnal “otthon” éreztem magam. A beilleszkedéssel semmi problémám nem volt. Azt a mondást, hogy: A világot ugyan Isten teremtette, de Hollandiát a hollandok csináltak maguknak, nagyon találónak éreztem. Rendkívül ember-léptékű, emberre szabott, szociálisan érzékeny, toleráns, mókás, szimpatikus ország volt. Az akkori királynő, Juliana, maga is az egyszerűséget, szerénységet képviselte. Bicajjal járt a piacra bevásárolni és jobban szerette, ha Asszonyomnak, mintha Őfelségének szólították. Anélkül, hogy túlbecsülném – a lakosság által egyébként nagyon szeretett – lényének jelentőségét a hollandok napi életében, mégis az a benyomásom, hogy a maga idejében példaképként is funkcionált.
– Milyen gyakran jár Magyarországon? Nem hiányzik az ország a mindennapjaiból?
– Évente kétszer-háromszor megyek Magyarországra, alkalmanként 2-3 hétre. Szívesen mennék gyakrabban, maradnék hosszabb ideig, mert nekem ez a kikapcsolódás, a vakáció. Az országban történő változásokat így félig-meddig kívülállóként nézem végig, ami – rájöttem – nem mindig hátrányos. Néha jobb a dolgokat egy bizonyos távolságból szemlélni ahhoz, hogy az ember objektívebb képét tudjon alkotni egy helyzetről. A gyakori jövés-menésemnek különböző országok között megvan az az előnye, hogy nagyobb összefüggésekben tanulom meg látni a világ dolgait.
– Felmerült-e valaha a hazaköltözés gondolata?
– Egyszer már “újrakezdtem” az életemet, másodszorra már nem fér bele. Tehát nem gondolkodom hazaköltözésben. Legfeljebb, ha az időm és a körülményeim később megengedik: kétlakiságban.
– Megtalálta Hollandiában amit Magyarországon nem? Ha igen, mi volt az?
– Igen. 30 évvel ezelőtt a szabadságot találtam meg Hollandiában. A lehetőséget arra, hogy dolgozni tudjak. Itt kizárólag csak tőlem, a kitartásomtól, a munkabíró kepésségemtől függött, hogy elérem-e azt, amit akarok és nem zavaros politikai háttérmanipulációktól.
Már fiatal művészként díjakat kaptam Magyarországon, de sosem voltam biztos abban, hogy minek/kinek köszönhetem… (Lehet, hogy ez beteges kételkedés volt, visszamenőleg nem tudom megítélni, de mindenképpen jellemző az időszak hangulatára.) Úgy éreztem, csak akkor bízhatok a tehetségemben, ha “szabad pályán” mérettetik meg, és nem zárt országhatárokon belül.
– Látogat-e magyar közösségeket, klubokat Hollandiában?
– Nem. Időm sincs rá, de nekem minden ilyen külföldön elő magyarok klubját, közösségét valami doh szag lengi körül. Szűreti mulatságokra és kolbásztöltő délutánokra Magyarországon sem jártam; miért járnék éppen itt? Magyarokkal Magyarországon találkozom. Ha itt, akkor azért, mert véletlenül a barátaim.
– Mi a tapasztalata, hogyan változott az élet az utóbbi években Hollandiában?
– Sajnos Hollandia is, bár kissé megkésve, de annál nagyobb elánnal ölelte magához a neoliberális szabadpiac Szent Eszmeit. Így ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint minden más ország.
Kiderült, (amit persze előre lehetett tudni), hogy a gazdagság nem csöpög le a szegényebb rétegekhez, így már itt is élelmiszer lerakatok vannak azok számára, akiknek a havi jövedelméből nem futja elég élelemre. (Nem hajléktalanokról beszélünk, hanem pl. minimum bérért dolgozó munkásokról.) Naponta vagyunk tanúi, hogy a szabadpiac törvényeinek alkalmazása a szolgáltató szektorokban a szolgáltatás színvonalának rohamos csökkenéséhez és az arák szintén rohamos növekedéséhez vezet. A politikai pártok ide-oda kapkodnak, már senki nem tudja, ki kit képvisel. Az elégedetlenség és a bürokrácia növekszik. Hát, szóval a mindenütt ismert képlet… A politikusaink beszédeit – épp úgy, mint régebben Magyarországon – már nem hallgatom meg a TV-ben, mert annyira kilátszik a lóláb, hogy az ember szinte már maga pironkodik helyettük. Érdekes volt viszont megfigyelni, hogy a mi miniszterelnökünk beszédei mennyire hasonlítanak Gyurcsány beszédeihez. (A nyilvánosakra gondolok!) Néha az az érzésem, hogy ezeket a politikusokat mind egy helyen képezik ki… Egy szó, mint száz: nagyon fájdalmas végignézni egy valamikor kitűnően működő országnak a hanyatlását, és ezt az sem enyhíti, hogy nem csak ennek az országnak a hanyatlásáról van szó…
– Feltételezem, hogy munkái révén sokat utazik a világban. Melyik ország, milyen tájak állnak a szívéhez közel?
– Skandináviát szeretem, mert kevésbe amerikanizált, mint Európa.
Fotók Mészáros Mari engedélyével.
Web: marimeszaros.com
Kapcsolódó cikkek:
Dr. Szabó Erika természetgyógyász (Amerikai magyarok)
Katona Andrea idegenvezető és Orbán Gábor zoológus, idegenvezető (Magyarok Közép- és Dél-Amerikában)
Ráduly Bea idegenforgalmi referens, rendezvényszervező, a Hátizsákkal a mosolyok földjén c. útinapló szerzője (Franciaországi magyarok)
Interjú Oláh Sándorral (Angliai magyarok)
Interjú Károlyi Ildikó nyelvtanárral (Olaszországi magyarok)
Beszélgetés Farkas Margittal, a Dublini Napló című könyv szerzőjével ( Írországi magyarok)
Interjú Thea Soti énekesnővel és szerzővel, aki Németországban tanul és dolgozik
Interjú Somi Pannival a Sivasakti Kalánanda Táncszínház művészeti vezetőjével
Interjú Mészáros Mari szobrászművésszel (Hollandiai magyarok)
