Ádám Lívia: Őszi séta Floridában

Reggelente, amikor a nap még gyengéden öleli át a tájat, a golfpálya dimbes-dombos pázsitján milliónyi vízcsepp ragyog. Az ablakból szemlélve zúzmarának gondolhatná az ember.

 

A madarak a tavak partján ölelésre tárt szárnyaikkal várják hú kedvesüket, a napot.

 

 

Nem vagyok szakértőjük s így a nevüket sem tudom, én csak gyönyörködöm a látványban.

Sok erre a vízimadár afféle gémek, mert sok erre a víz is.

Az egyik szürke, tűzpiros fejével büszkén sétálgat a házak pázsitján, néha még a kocsiúton is elidőznek, s ilyenkor az autósok nagy óvatossággal kerülgetik őket. Egyedül sosem járnak, mindig párban vagy csoportosan gyülekeznek. Hosszú hegyes csőrüket mélyen a fűbe vágják, úgy kutatnak élelem után.

 

 

Jól megférnek a környék többi madarával, gyakran láthatók kisebb testű fehér társaikkal. Ezek a hazai gólyát juttatják eszembe.

 

 

Csipegetnek ráérősen és várnak a kidobott kenyérmorzsára.

Estére a hideg elöl (ami nem is igazán hideg) a víz menti bokrok ágaira telepednek.

 

 

Az Ősz érezhetően itt van, még ha ez a változás nem is olyan, mint amihez európai szemem szokott. A növények nem váltanak színpompás gúnyára, amit aztán földre dobnak, hogy meztelen testükkel táncolhassanak a zord téli szél dallamára.

Az átmenet itt csendesebb, a természet télen csak szunyókál, de nem hajtja álomra a fejét. Ősszel pedig kivirul és inkább a mi nyarunkra emlékeztet.

Az esőfelhők eltűnnek az égről s az óceán végtelen kékje váltja fel a helyét.

A napsugarak, bár erejük, sárgára festi a mezőt, már nem űzi az embereket a házak hűvös falai mögé.

 

 

Gyerekeket látni, akik vígan kergetőznek és elkezdődik a kerti mulatságok ideje.

Sült szalonna illata keveredik a fanyar füst szagába, kedvet csinálva a környék lakóinak egy esti sétára.

Benépesül az utca, s a kertből halk moraj, nevetés és muzsikaszó árad.

A garázs, ami itt legritkábban az autók számára épül, tátott szájával csalogatja a kíváncsi szemeket.

Sokan nem bíznak még a felhőtlen ég ígéretében, s a vendégek gyakran keresnek ott száraz menedéket.

A mókusok is előmerészkednek, s vígan játszadoznak a fák ágain és kötéltáncosként a villanyvezetéken.

 

 

Nem csak az állatok, de a növények is előbújnak.

Megjelennek a vadvirágok és negédes illatukkal csalogatják kelyheikhez a rovarokat.

Kedvencem egy egyszerű gyomnövény, mely halványlila virágával bámulatba ejtett, s most éppen gyümölcsét érleli, talán a madaraknak szánja.

 

 

A fügefán is akad termés bőven.

 

 

Sok időt töltök itt és azt hittem egy idő után majd hozzászokik a szemem, de még mindig a fényképezőgépemmel a kezemben járom a környéket.

 

Ahogy szemlélem mindezt, észrevétlenül elönti szívemet a végtelen hála és a szeretet.

Boldog vagyok, hogy élek és részese lehetek itt is a nagy egésznek.

A sors nagyon kegyes volt hozzám, láthatom a színeket, hallhatom az óceán moraját, s ahogy a kabóca zenéjével álomba kíséri a természetet.

 

A legjobban azonban annak örvendezek, hogy egy olyan korban élhetek, ahol létezik a technika csodája a digitális kamera és az Internet, s így az, amit látok, segítségükkel eljuthat mindenkihez.

 

 

Ádám Lívia: Keresd az utat! c. könyve megvásárolható ide kattintva

Vélemény, hozzászólás?