Reggelente, amikor a nap még gyengéden öleli át a tájat, a golfpálya dimbes-dombos pázsitján milliónyi vízcsepp ragyog. Az ablakból szemlélve zúzmarának gondolhatná az ember.
A madarak a tavak partján ölelésre tárt szárnyaikkal várják hú kedvesüket, a napot.
Nem vagyok szakértőjük s így a nevüket sem tudom, én csak gyönyörködöm a látványban.
Sok erre a vízimadár afféle gémek, mert sok erre a víz is.
Az egyik szürke, tűzpiros fejével büszkén sétálgat a házak pázsitján, néha még a kocsiúton is elidőznek, s ilyenkor az autósok nagy óvatossággal kerülgetik őket. Egyedül sosem járnak, mindig párban vagy csoportosan gyülekeznek. Hosszú hegyes csőrüket mélyen a fűbe vágják, úgy kutatnak élelem után.
Jól megférnek a környék többi madarával, gyakran láthatók kisebb testű fehér társaikkal. Ezek a hazai gólyát juttatják eszembe.
Csipegetnek ráérősen és várnak a kidobott kenyérmorzsára.
Estére a hideg elöl (ami nem is igazán hideg) a víz menti bokrok ágaira telepednek.
Az Ősz érezhetően itt van, még ha ez a változás nem is olyan, mint amihez európai szemem szokott. A növények nem váltanak színpompás gúnyára, amit aztán földre dobnak, hogy meztelen testükkel táncolhassanak a zord téli szél dallamára.
Az átmenet itt csendesebb, a természet télen csak szunyókál, de nem hajtja álomra a fejét. Ősszel pedig kivirul és inkább a mi nyarunkra emlékeztet.
Az esőfelhők eltűnnek az égről s az óceán végtelen kékje váltja fel a helyét.
A napsugarak, bár erejük, sárgára festi a mezőt, már nem űzi az embereket a házak hűvös falai mögé.
Gyerekeket látni, akik vígan kergetőznek és elkezdődik a kerti mulatságok ideje.
Sült szalonna illata keveredik a fanyar füst szagába, kedvet csinálva a környék lakóinak egy esti sétára.
Benépesül az utca, s a kertből halk moraj, nevetés és muzsikaszó árad.
A garázs, ami itt legritkábban az autók számára épül, tátott szájával csalogatja a kíváncsi szemeket.
Sokan nem bíznak még a felhőtlen ég ígéretében, s a vendégek gyakran keresnek ott száraz menedéket.
A mókusok is előmerészkednek, s vígan játszadoznak a fák ágain és kötéltáncosként a villanyvezetéken.
Nem csak az állatok, de a növények is előbújnak.
Megjelennek a vadvirágok és negédes illatukkal csalogatják kelyheikhez a rovarokat.
Kedvencem egy egyszerű gyomnövény, mely halványlila virágával bámulatba ejtett, s most éppen gyümölcsét érleli, talán a madaraknak szánja.
A fügefán is akad termés bőven.
Sok időt töltök itt és azt hittem egy idő után majd hozzászokik a szemem, de még mindig a fényképezőgépemmel a kezemben járom a környéket.
Ahogy szemlélem mindezt, észrevétlenül elönti szívemet a végtelen hála és a szeretet.
Boldog vagyok, hogy élek és részese lehetek itt is a nagy egésznek.
A sors nagyon kegyes volt hozzám, láthatom a színeket, hallhatom az óceán moraját, s ahogy a kabóca zenéjével álomba kíséri a természetet.
A legjobban azonban annak örvendezek, hogy egy olyan korban élhetek, ahol létezik a technika csodája a digitális kamera és az Internet, s így az, amit látok, segítségükkel eljuthat mindenkihez.
Ádám Lívia: Keresd az utat! c. könyve megvásárolható ide kattintva
