Előzmény: Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
„Merre induljunk, melyik irányba?”- volt a kérdés, ami foglalkoztatott bennünket. Sehol senki nem várt ránk, így elővettük a térképet és ráböktünk vakon egy helyre. „Augsburg” – betűzgettük a város nevét. Valamivel, kisebb betűvel volt írva, mint München, ami a lélekszámra enged következtetni…
„Merre induljunk, melyik irányba?”- volt a kérdés, ami foglalkoztatott bennünket.
Sehol senki nem várt ránk, így elővettük a térképet és ráböktünk vakon egy helyre.
„Augsburg” – betűzgettük a város nevét. Valamivel, kisebb betűvel volt írva, mint München, ami a lélekszámra enged következtetni.
„Ez jó lesz… ez nincs túl messze Münchentől és nem is túl nagy”– s már követtük is az autópályát jelző kék nyilat.
(Mint később megtudtam, Augsburg Bajorország harmadik legnagyobb városa München és Nürnberg után. Egyike a legöregebb múltra visszatekintő német varosoknak. Csodálatos műemlékei mellett olyan személyiségeket adott a világnak, mint Brecht, Leopold Mozart, Diesel, Messerschmitt, hogy csak egy párat említsek.)
Még egy búcsúpillantást vetettünk a botanikus kert fáira, mielőtt a stuttgarti autópálya felhajtóját elértük volna.
Május végén, már Németország is kezd kizöldülni, jóllehet a tavasz még váratott egy kicsit magára, két-három héttel később köszönt be, mint nálunk.
Igaz, a fenyőfák miatt a tél sosem olyan kopár és a sok csapadéktól a mohos föld még télen is a zöld fű látszatát kelti.
Azt hiszem vasárnap volt, mert az utcák kihaltnak tűntek, alig valaki lézengett a belvárosban. Egy alvóváros fogadott bennünket.
(Sokat utaztam már életemben, de olyan rendezett, tiszta varosokat, logikusan és célszerűen táblákkal jelöl utakat és utcákat, sehol sem láttam, mint Németországban.)
„Polizei” állt az egyik fehér táblán, fekete betűkkel, amit kerestünk és követtünk.
Hamarosan ott álltunk egy óriási építmény előtt, ami sokkal inkább emlékeztetett egy templom, vagy egy múzeum épületére, mint rendőrségre.
A rendőrség az épület oldalszárnyában kapott helyet, míg a főépület a „Rathaus” (városháza) szerepét töltötte be.
Törpének éreztem magam a hatalmas kapu előtt.
Úgy gondoltuk (magyaros észjárással), hogy a menekülteknek a rendőrségen kell jelentkezniük és majd ők, aztán tovább irányítanak bennünket.
Vagy egy óráig toporogtunk az épület előtt, nem tudva mi is vár ránk.
Féltünk.
Az járt az eszembe. „Mi lesz, ha bemegyünk, és nem jöhetünk ki?”
Az ember itthon megtanulta, hogy rendőrségtől félni kell.
Összeszedtük minden bátorságunkat és benyitottunk. Bal kézre tőlünk egy üvegablak mögött egy rendőr újságot olvasott.
Ránk nézett, köszönt, majd megkérdezte, miben segíthet.
Barátom, összeszedte minden nyelvtudását, és nyögdécselve előadta látogatásunk célját.
A rendőr végighallgatta, majd udvariasan közölte, hogy hétfőn reggel 9-től van félfogadás az „Ausländeramt”-on (külföldiekkel foglalkozó hivatal), majd egy cetlire felírta a címet.
Aztán ismét elmerült az újságolvasásban, talán ha egy kicsit jobban figyel, hallotta volna, ahogy a kő, ami a mellkasunkat nyomta, a földre zuhan.
Nem tudom, ilyenkor mi játszódik le egy emberi szervezetben, de biztos valamilyen boldogság hormon indul útjára a vérerekben, ami perceken belül elárasztja az egész testet.
Énekelni, táncolni lett volna kedvem, de akkor talán tényleg benntartanak, ezért aztán nem tettem.
Az utcán verőfényes napsütés fogadott és csak most láttam meg hol is, vagyok.
A Rathaus-szal szemben egy tágas tér áll, ami télen a karácsonyi vásár helye.
Életemben először itt láttam ilyet, lehet, hogy azért is tartom ezt a legszebbnek.
Megfogadtuk, hogy pénzünkkel nagyon óvatosan bánunk, de az emberek, akik közben a kávézó teraszán reggelizni összegyűltek, csalogattak bennünket, ha nem is szóval, de vidám csacsogással, ami a gondtalanság és jólét érzését keltette.
A forró kávé mellé, rántotta, vajas croissant-nal járt, ami olyan friss volt, hogy szétolvadt az ember nyelvén.
Az első időszakban állandóan számoltunk. Ami szemlátomást olcsó volt az a Forint szorzójával kétségbeejtően drága lett.
Most azonban csak ültünk, csontjainkat átjárta nap melege és élveztük a pompás reggelit.
Volt időnk, mert a szállodaszobákat csak dél körül lehet elfoglalni, s így nem sürgetett semmi sem.
Barangoltunk keresztül kasul az utcákon, Nézegettük a mozi műsorát. A kirakatokban ízléses ruhák hirdették a közelgő jó időt.
Lenyűgöző volt, azt is mondhatnám szinte megrészegített bennünket a gondolat, hogy nemsokára itt fogunk mi is vásárolni.
A másik lehetőség, hogy esetleg szegények maradunk, eszünkbe sem jutott.
Pedig akkor már éreztette hatását a gazdasági hanyatlás, igaz még alig észrevehetően, de a szigorítások, a szociális juttatások lefaragása már elkezdődött.
Persze ezekről mi mit sem tudtunk. Gazdaságpolitikai kérdésekkel, az ember ilyenkor nem igen foglalkozik.
A hotel, amit a város peremen az ide úton már láttunk, nem volt egy impozáns látvány, de éppen ezért gondoltuk, hogy megfizethető árakat ajánl.
Egy „Y” kereszteződés közepén ágaskodtak az ég felé nyújtózkodva, sárga falai.
A szoba ugyan olcsó volt, de a zaj, ami mindkét oldalról beszűrődött, még éjszaka is elviselhetetlen volt, talán úgy két óra tájt szűnt egy kicsit, de aztán, mint aki kipihente magát, újult erővel ismét elkezdődött.
A reggelit meg sem várva, álmosan és fáradtan cipeltük le a csomagokat a csúszós falépcsőn.
„Talán nem hotelt, hanem panziót kellene keresnünk”-javasoltam.
A hoteltól jobbra egy kis patakocska csörgedezett. A patakparton mindenhol autók parkoltak és arról árulkodtak, hogy az itt lakók nem gazdag emberek.
A csomagokat az autóba hagyva elindultunk gyalog, de több órás sétánk nem járt sikerrel. Se panzió, se hotel nem volt a közelben.
Fáradtak, lehangoltak és éhesek voltunk s ekkor egy Jugoszláv étterem bukkant föl előttünk a semmiből. Sok vendége nem lehetett, mert a vendéglős kint az ajtó előtt a falat támasztotta.
„Kérdezzük meg őt, talán tud valamit ajánlani. Ha étterme van itt, ismerheti a környéket”-böktem oldalba barátomat, akinek nem igen akarózott, bárkit is megszólítania.
Unszolásomnak engedve, odalépett a férfihoz és megkérdezte.
Egy darabig beszélgettek, de valahogy az volt az érzésem, hogy nem az éjszakai szállásunkról.
A férfi középkorú volt talán még a negyvenet sem érte el, de duzzadt arca, karikás szeme, zilált őszhaja egy idős ember látszatát keltette.
Behívott bennünket és a törzsasztalhoz ültetett. Még észbe sem kaptam, s már egy óriási rántott hús, sült krumplival volt előttem. A saláta kellemesen volt fűszerezve és hazai ízekre emlékeztetett.
Férjem egy pohár sör mellett mesélte el történetünket.
Az udvar felől gyerekzsivaj hallatszott be, mint kiderült, a házaspárnak, akik mar tíz éve éltek itt, két gyermekük volt. A kislány egyidős az én lányommal a kisfiú pedig négy éves lehetett.
A gyerekek a kezükben fagyit szorongattak, amiből egyet kislányom kezébe nyomtak, és már vonszolták is ki magukkal.
Én meg csak ültem és hallgattam. Néha, ha úgy véltem, hogy ismerős szót hallok, megkérdeztem barátomat: „mit mondott”?
Ő néha fordított, de egy idő után már csak azt mondta: „majd később elmesélem”
A kocsmáros szegény ember volt, aki éppen csak annyit keresett, hogy megéltek belőle. A hét minden napján dolgozott és szabadságról, utazásról csak álmodoztak.
Felesége, aki később leült mellénk a pad szélére, egy görnyedt hátú sápadt arcú fiatalasszony volt. Nem szólt semmit csak hallgatott.
Aztán jött az este és nekünk még mindig nem volt szálláshelyünk, de mint megtudtam ez a család, aki a vendéglő épületében egy kétszobás lakást bérelt, nagylelkűen az egyik szobát felajánlotta részünkre.
A szobák az udvarra néztek, ahol a vendéglő kerthelysége volt. Sötét nyirkos és dohos szagú volt a kifűtetlen helység, ahol egy nagyobb és egy kisebb ágy állt.
Az ágyak mellett egy-egy szék, ahova az ember a ruháját pakolta és más nem is fért volna be.
Este az étterem lassan megtelt vendégekkel. Volt, aki egyedül ücsörgött egy pohár sör mellett, mások társasággal vacsorázni jöttek.
A vendéglős sürgött forgott és a konyha felől is a lázas munka zaja hallatszott.
„Szegény asszony megszakad a munkában én, meg itt unatkozom”– mondtam.
Egy órával később már az asztalokat rámoltam le és mosogattam. Tíz óra után már csak ketten bámultak meredt szemekkel az üres pohárra, de „ Azizi”-mert így hívták a vendéglőst- szépen kitessékelte őket.
(Ezt a nevet örök időkre belevéste a szeretet az emlékezetembe, és évek múltával újra és újra felkerestük őket, mert ez a legkevesebb, amit az ember megtehet, hogy emlékezik és soha nem felejt.
Legyen itt ez a kép bár kopott már nagyon, nem úgy mint a hála a szívemben, az önzetlen segítség,((ami nem gazdagság függvénye)) jelképe.)
Hétfőn reggel korán a tömeggel együtt mi is ott álltunk a sorunkra várva az ”Ausländeramt” előtt.
Sok minden nem történt, egy kérdőívet kellett kitöltenünk, amin a személyes adataink voltak feltüntetve.
Azért mi valami másra számítottunk, senki nem kérdezte, hol lakunk vagy miből élünk.
Teltek a napok és már egy megszokott napi rend szerint éltünk. A gyerekek játszottak, a férfiak beszélgettek, mi meg dolgoztunk.
Valahogy az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben.
„Keresnünk kellene valakit, aki jól beszél németül és tolmácsolna nekünk”–említettem meg csak úgy félvállról. (Nem akartam páromat megsérteni)
„A telefonkönyvben biztosan tálalunk egy magyar orvost, aki, mint kolléga talán hajlandó bennünket elkísérni és megkérdezni, milyen lehetőségeink vannak. Örökre nem maradhatunk itt.”-böktem ki.
Úgy látszik barátom is valami ilyesmit forgatott a fejében, mert a szót tett követte.
A telefonkönyvben több magyar nevű orvost találtunk, hogy miért pont az egyiket és nem a másikat választottuk, ezt már nem is tudom.
Másnap kilencre beszéltük meg a találkozót a hivatal kapuja előtt. Ismét rengetegen álltak ott, de beszélgetéssel ütöttük agyon az időt.
A papírt, amit első látogatásunk alkalmával a „Beamte”(állami alkalmazott) a kezünkbe nyomott, újdonsült ismerősünk az irodába bemutatott… aztán hosszas beszélgetés következett és a végeredmény egy egész halom kérdőív volt.
Kiderült, mi csak, mint turista jelentkeztünk be, s nem, mint letelepedési engedélyt kérő személyek.
Barátunk kacsintott: „ja… németül tudni kell!”
Miután ismerősünk segítségével, most már a helyes kérdőíveket adtuk le, beindítottunk egy folyamatot, aminek szerves részei lettünk.
Két hét múlva kellett ugyanitt jelentkeznünk.
Kaptunk az útlevelünk mellé egy sárga cédulát, amit „Duldung”-nak hívtak ezt az országban „megtűrtek” számára állították ki. Egyfajta tartózkodási engedély volt.
Kapcsolódó cikkek:
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet
A könyv megvásárolható online ide kattintva!
