Előzmény: Ádám Lívia: A gyökértelen fa

Elhatározásomat, hogy Ingolstadt-ot elhagyjam több dolog is sürgette.

Az emlékek, amik e városhoz fűztek vegyes érzelmekkel töltöttek el, sőt gyakran éreztem úgy, hogy szinte lehetetlen lesz ezeket lezárni és új életet kezdeni, ha minden fa, minden utca erre figyelmeztet.

Elhatározásomat, hogy Ingolstadt-ot elhagyjam több dolog is sürgette.

Az emlékek, amik e városhoz fűztek vegyes érzelmekkel töltöttek el, sőt gyakran éreztem úgy, hogy szinte lehetetlen lesz ezeket lezárni és új életet kezdeni, ha minden fa, minden utca erre figyelmeztet.

Kislányom közelségét is kerestem, bár túlzottan nem akartam az élete részese lenni, mert ismervén a saját természetemet, sokáig nem tartott volna köztünk a békesség.

A felnőtté vált gyermeket útjára kell engedni, ez nem a szeretet és figyelmesség megvonását jelenti, csak azt, hogy ezen túl a döntéseit magának kell hoznia.

Azt hiszem, egyetlen szülő sem végez tökéletes munkát, de mindannyiunk mentségére szólván, mindenki megkísérli azt.

Olyan nagy hibát nem követhettem el, mert egy okos, becsületes és jó ember vált belőle, aminek az alapjait én raktam le.

A szülő megteszi a tőle telhetőt, s mivel mind a mai napig nem létezik sem oktatás, sem igazi felkészítés a házasságra, a felnőtté válásra, gyermeknevelésre, ezért csak szerzet tapasztalatainkra és belső megérzéseinkre támaszkodhatunk.

Még akkor is, ha mind ahányan vagyunk, más tulajdonságokkal rendelkezünk és két egyforma embert sosem találunk, még így is vannak jellemző erkölcsi normáink, emberi tulajdonságaink, amikben hasonlóak vagyunk.

Ezekre, az alapvető, mindannyiinkat mozgató elemekre lehetne felépíteni egy átfogó ismereteket adó tanfolyamot.

A dolgozó szülők krónikus időhiánnyal küszködő napjaikban, nem igen találnak lehetőséget egy pszichológussal tanácskozni gyermekeik optimális neveléséről, ezért talán az iskolák felsőbb tagozataiban kellene elkezdeni a családi életre való felkészítés oktatását.

Két dolgot, mint e témakör vezérfonalát, szeretnék itt feltétlenül megemlíteni:

• Az egyik, a természet által ránk ruházott szerepkör, ami alól nem lehet, de nem is szabadna kibújni.

• A másik, az önmegvalósítás lehetősége egy társas kapcsolaton belül.

Az emancipációs mozgalom eredményeképpen ugyan továbbra sem kapjuk meg az azonos munkáért, az azonos fizetséget és azt sem tudtuk elérni, hogy a nők, akik az anyaságot vállalják, ne legyenek hátrányban a férfi kollégáikkal szemben, de talán ezt nem is lehet soha megvalósítani, ha nem szegülünk szembe a sejtjeinkben kódolt természeti törvényekkel.

Lehetséges ezeket a törvényeket büntetetlenül áthágni????

Nem……..sőt katasztrofális következményekkel jár.

Egy nő, legyen az kimagaslóan tehetséges, sohasem tud annyi időt a tanulásra, az újabb ismeretek naprakész megszerzésére szentelni, mint egy férfi, akit otthon nem vár a harmadik műszak és nem kell gyermekeket kihordani és hónapokon keresztül szoptatni.

Természetesen mindenkinek jogában áll az anyaság élményét elcserélni a szakmai sikerre.

Nem hiszem, hogy egy tömött pénztárca, vagy egy szép autó felérne egyetlen perccel is, amit, egy kisgyermek oltalmat és szeretetet kereső kézszorítása jelent.

Persze ma már mindenre találtunk megoldást, a gyerek a bölcsibe, amíg az apuka a konyhában mosogat.

Nem véletlen, hogy a legnagyobb véres áldozat az egyenjogúság oltárán a család és a házasság lett.

Kitaláltunk egy szót, ami nagyon tetszetősen hangzik: családtervezés.

Mit is értünk ez alatt?

A gyermekek jelentős része még mindig „nem kívánt” terhességből származik, vagy a férfiakat házasságra vagy tartós kapcsolatra kényszerítő taktikák eredménye.

Ezt is nevezhetjük tervezésnek….. így tervezzük meg a boldogtalanságot, a saját kétségbeejtő, katasztrofális életünket.

A baj az, hogy nem csak a miénket, de meggondolatlan, egoista cselekedeteinknek, gyermekeink is áldozatul esnek.

Az otthon melegét és biztonságát nélkülöző fiatal nem a fészekrakás és a családépítését tanulja meg, még csak nem is a nemi szerepköröket, hiszen a csonka család erre nem ad lehetőséget, hanem az önzést és az intoleranciát.

A családok szétesésének, persze nem csak ez az oka, hanem egy téves eszme is, ami azt hirdeti, hogy egy társ nélkül az ember csak félember.

A bibliai mítosz, miszerint Éva, Adam oldalbordájából készült és ezért tartoznak össze, egy idejét múlta teória.

A fajfenntartás elengedhetetlen előfeltétele és a gyermeknevelés optimális miliője függ a két nem találkozásától.

A spirituális énünk kiteljesedéséhez, a lelki fejlődéshez nincs szükségünk feltétlenül a másik nemre.

Ez egy út, amin egyedül járunk. Egy jó kapcsolat megkönnyítheti,

De a nemek között vívott ádáz küzdelem csak újabb akadályokat jelenthet.

Egy párkapcsolaton belül is van lehetőség ön magunk megismerésére, személyiségünk fejlesztésére, ha a társunk nem tart igényt erre az élettérre.

Milyen nehéz is az önzetlenséggel nem visszaélni és a feltétel nélküli szeretetet jegyében cselekedni.

Ez egy olyan játék, aminek a szabályait mindkét félnek egyaránt kell ismernie és betartania.

A hálát és köszönetet nem kell elvárni, mert az természetes velejárója annak, ha valaki ad.

Ha mindenki azon munkálkodna, hogyan tehetné mások életét boldogabbá, nem kellene annyira a saját boldogságunkért aggódni.

Ezek lennének a fő gondolatok, amikre egy minden részletekre kitérő tananyagot lehetne összeállítani.

Vajon milyen lenne a világ, ha az emberek nem egymás rombolására, hanem a szeretetre és boldogságra fordítanák azt a rengeteg energiát?

Egészen biztosan kellemesebb és kevesebb gonddal, fajdalommal lenne megtűzdelve.

A napokban beszélgettem valakivel pont erről a témáról, s bár a hölgy, a nőiség két lábon járó megtestesítője volt, mégis félve árulta el, hogy ő még nem áll készen az anyaságért cserébe a szabadságát feladni.

Elgondolkoztam rajta. Milyen szabadságot?

Az éjszakai kimaradozást, az alkoholfogyasztást vagy a gyakori partnercserét nevezzük szabadságnak, vagy a döntés és a felelősség alól való kibúvásunkat?

Érdekes ő egyáltalán nem ilyennek látszott.

Talán csak a friss szakítás élménye mondatta vele, mert egy kapcsolat, ami a harmóniát nélkülözi valóban a szabadság hiányát kelti.

Az antibébi tabletta, amiknek a legszörnyűbb mellékhatása a gyermekutáni vágy megszűnése, már alapos munkát végzett a nők pszichéjében.

Addig, amíg régen ez a vágy uralta és hajtotta a nőt egy megfelelő partner keresésére, ma inkább az anyagi biztonság és a szabadon kiélhető szexuális vágy az, ami motivál.

A „nem elkötelezett”- ség magával hozza a kapcsolatok korai felbomlását és így valóban nem jön létre egy olyan háttér, amiben egy gyermeket szeretettel fogadhatnánk.

Talán túl sokat gondolkodunk rajta, vagy éppen túl keveset.

A partnerkapcsolatok tartósságát nem lehet előre megjósolni, de vannak meghatározó tényezők, amik negatívan, vagy pozitívan befolyásolják azt.

Hadd említsek egy párat a kedvezők közül:

• testi, lelki és karakterbeli tulajdonságok hasonlósága

• hasonló családi háttér

• a kölcsönös testi vonzalom

• a készség és a vágy egy tartós kapcsolat megteremtéséhez

Mindezek hiánya tartozik a másik csoportba.

A legbiztosabb választ, azonban a belső hangunk adja meg. Tegyünk fel egy egyszerű kérdést magunknak:

– Vele akarom az egész életemet leélni?

Ha erre egy biztos igennel felelünk, az már egy jó alap a kapcsolat tartósságára.

Természetesen nem árt, ha a másik fél is hasonlóan gondolkodik erről, hiszen ez mégiscsak egy közös munka eredménye.

Csak is egy ilyen kapcsolatra lehet és szabad családot tervezni. A gyermek körüli feladatok egy gyenge lábakon álló kapcsolatot csak tovább lazíthat.

Így történt ez velem is annak idején. Én egy olyan férfit választottam, aki csak a „jóban” akart a társam lenni.

Nem őt hibáztatom, én is buta voltam.

A válás után gondolkoztam el először rajta, hogy milyen társat is szeretnék.

A második választásom már sokkal jobb volt, hiszen több mint húsz évig tartott, de még ez sem lett volna egy egész életre elég.

Egy könyvben olvastam, hogy az élet három szakaszból áll.

• a gyermekkor, a tanulásé

• a felnőtté válás, a család megteremtéséé

• a harmadik, a spirituális fejlődésünké

Csak a második szakaszban van feltétlenül szükség a társra, bár idős napjainkra egy hű kísérő megszépítheti az alkonyatot.

A harmadik szakasz gyermekeink felnőtté válásával veszi kezdetét.

Nekem kislányom házasságával kezdődött, ami egy pár hónappal előzte meg férjem halálát.

Az egész életem a spiritualitás jegyében zajlott, de sosem volt rá annyi időm és energiám, mint az óta.

Nem annyira a megrázkódtatás, mint az egyedüllét felelős a mélyenszántó gondolatok megszületéséért.

Barátnőm vigasztaló sorai foglalták össze ezt a legtalálóbban:

„Eddig mindig másokért éltél, most élj egy kicsit magadért!”

Ezt is teszem.

Kapcsolódó cikkek:
Ádám Lívia: A látomás
Ádám lívia: Egy röpke eszmefuttatás a „döntés”-ről
Az állampolgárság
Ádám lívia: Ingolstadt
Ádám Lívia: Bad Steben

Ádám Lívia: Asyl – A politikai menedékjog
Ádám Lívia: Az első új autó
Ádám Lívia: A szabadság levegőjének sós volt az íze
Ádám Lívia: A vasfüggöny mögött
Ádám Lívia: Keresd az utat! – részlet

A könyv megvásárolható online ide kattintva!