2019. július 23. kedd Lenke napja van.

77 Magyar népmese hangoskönyv - Külföldi magyar gyerekeknek

Elkészült a Hetvenhét Magyar Népmese legteljesebb hangfelvétele, Szalóczy Pál előadóművész tolmácsolásában. Illyés Gyula, aki majd fél évszázada gyűjtötte csokorba a meséket, így fogalmazott...

Bővebb információért, kattints...

2012. február 24. péntek, 19:15

Kovács Tímea: Angyalkő - részlet

Mit éreznél, ha gazdag családból származnál és egy borzalmas esemény miatt fel kellene adnod a külföldi sikereket? Mit éreznél, ha egyre több akadály nehezítené meg az életedet? Mit éreznél, ha a múlt visszatérne és beköltözne álmaid sötétjébe? Mit éreznél, ha a segítő kéz egy fiú barát lenne? Mit éreznél, ha lépten-nyomon megmentene? Mit éreznél iránta? Nagy Noémi mindezt érzi és szenved miatta. Szenved, hogy képzeletben újra át kell élnie az Angliában történteket, amikor meglátja azt a fiút, akit megkedvelt. Mit éreznél?

Részlet a könyvből a "Bővebben..."-re kattintva.

Első fejezet

„Szabad vagyok, akár a madár…”

Megváltozott az életem abban a pillanatban, amint kinyílt a Northwest utasszállító ajtaja.

– Köszönjük, hogy velünk utaztak! További szép napot kíván a Northwest légitársaság! – hadarta a mikrofonba a hosszú combú stewardess, majd, mint aki állva meditál, kifújta a levegőt és nagyot szippantott a pilótafülke cigaretta füstjébe. Ideges volt. Nem csodálom, hiszen annyi balesetről számolt már be a CNN. Kész csoda, hogy nagyanyám rávett, hogy repülőgéppel utazzunk Magyarországra. Utolsó előttinek léptem ki a repülőből, majd fordultam is vissza, de beleütköztem a nádszálvékony nagyanyámba.

– Mi bajod? – kérdezte mogorván.

– A táskám… ott maradt – füllentettem.

– Akkor mi az ott, a válladon? – csóválta a fejét. A repülő indulni készült, lehet, hogy nem Angliába, nekem mindegy, csak el innen. Nem akarom ezt az országot, Angliát akarom!

– Kisasszony… – súgta a stewardess.

– Menjél már! – förmedt rám nagyanyám. A cipőmet nézve vonszoltam magam a tömeg után. Nagyanyám tipegve próbált utolérni.

– Mi bajod neked? – kérdezte.

– Tudtam, hogy nem kellett volna ide jönnünk. Gyere az információs pulthoz, most! A következő géppel visszamegyünk.

– Ne! – sipítoztam.

– Eldöntenéd végre?

– Ne haragudj, de ez nekem nem olyan egyszerű. Feladtam az álmaimat, csak, hogy más levegőt szívhassak!

– Hogy kipihend magad! – javított ki.

– Azaz Anglia csak ártott neked.

– Dehogyis!

– Szóval, mehetünk a bőröndökért, vagy megvársz és nézek egy induló gépet?

– Menjünk a bőröndökért! – semmi kedvem sem volt elindulni, jó volt csak állni, és az új topánkámat nézni.

– Akkor elindulunk még ma? – toporzékolt. Elrugaszkodtam a faltól és utána igyekeztem.

– Nagyapád már tűkön ül – morogta. Nagyapa? Istenem, hát mégiscsak hozzá tartunk? Nem hazudott az anyám, ez különös. Gyorsabban emeltem a lábam. Minél előbb a bőröndökhöz érünk, annál hamarabb fogunk taxit és hipp-hopp, már nagyapánál leszünk. A csomagváró szalag mellé álltunk. Kétszer nagyobb bőröndöket szállított mellénk. Az enyém kitűnt a sok fekete közül. Amelyik zöld színt és millió egy felvarrót viselt, az volt az enyém. Miután megpillantottam, gyorsan érte szaladtam, nehogy valaki kedvet kapjon és lenyúlja. Nagyanyám megvárta, míg mellé nem érkezik a bőröndje.

– Segítsek?

– Nem kell, köszönöm! Gondolom, nem loptak ki belőle semmit sem.

– A mamabugyi már nem divat, senki sem rajong érte – 
kuncogtam sötéten, nagyanyám meg majd szélütést kapott, amint rájött, tudom, hogy több alsóneműt pakolt be, mint ruhát vagy ékszert.

– Nagyapa örülni fog neked – nem bírtam magamba fojtani. Annyi sírás után, végre éreztem, ahogy a tüdőmbe levegő jut, s örültem a tavaszi szellőnek, ami megborzolta a hajamat, amikor kiléptünk a váróból. Millió egy taxi állt a járda szélén.

– Melyikkel menjünk? – kérdezte.

– Csak menjünk! – odaléptem egy fekete Suzuki mellé. Éppen ki akartam nyitni az ajtót, mikor kiszállt a vezetőülésről egy nagydarab, borostás férfi. Meghátráltam, a szívem ki akart törni a testemből.

– Hagyd csak kislány, majd én berakom a csomagtartóba!

– Szállj be! – parancsolta a nagyanyám, s én szó nélkül így tettem. A hangnem nem igazán volt ínyemre, de az a sötét alak sem, akivel ki tudja hány órán keresztül egy fedél alatt kell lennem.

– Hova legyen a fuvar? – a férfi jelenlétét nagyanyám viselkedése zavarta el. Úri hölgynek tartotta magát, amióta csak hozzánk került nagyapámmal való házasságuk felbontása után. Rengeteg bizsut vett, aranyozottakat, s felvágott velük, főleg a Big Ben körül, ahol több volt a turista, mint az angol. Tizennégy éve él velünk, s ezt a tizennégy évet sokkal boldogabban töltötte, mint azt a harminc valahányat a nagyapám mellett. Levettem a hátamról a táskámat, és előkotortam a szemüvegemet. A kocsikból mindössze elhalványodó színeket láttam, s a házak is összemosódtak. Beérve Budapestre, valahogy az Amerikai útra tévedtünk, s a dugó miatt talán tíz percre leálltunk, nagy örömömre a Vidám Park mellé. A hatalmas óriáskereket és a hullámvasutat rég a szívembe zártam. Tizenévesen jártam ott utoljára. Nagyapámmal első utunk a Vidám Parkba vezetett, amikor meglátogattuk őt. A taxiban az út hosszú volt, a pénzszámláló pergett. Nem gáz, van pénz. Anyu, a párizsi konferenciákkal felspékelt körútja igen felnyomta a bankkártyámat… úgy sem fogok egyedül kóborolni a városban, így az út többet jelentett holmi taxizásnál. Ez volt a városnézéssel egybekötött hazaszállítás. Gyönyörű, régi épületek mellett haladtunk el. A sárga villamos sínje egybeolvadt az autópályával. Tömve volt minden villamos. Az emberek fintorogva nézték a kényelmes taxit, majd engem, s szánalmat sugallva elnéztek a kocsi felett. Nem szerettem gazdag lenni, sok hátrányt jelentett számomra. Egyszer néztem fel, s akkor is sokkba estem, amint megláttam a visszapillantó tükörbe a borostás férfi fekete szemeit és szemöldökét, ami fel-alá mozgott, amint nézett. Éreztem, hogy izzad a kezem, s megböktem nagyanyámat, aki értette a célzást, s mielőtt még meghallhattam volna, hogyan ordítja le a taxist, belekotortam újra a táskámba. Előhalásztam az MP3-lejátszót és bekapcsoltam. A rockzene mindig megnyugtatott, a ritmus, a basszus, de főleg az énekesek hangja. Becsuktam a szemem és az ablakhoz dőltem, így könnyebb volt felidézni Anglia nevezetes utcáinak szépségét…

– Hogy képes ennyit elkérni? – nagyanyám hangja rikácsolt a távolban. Szörnyű volt, hogy ez a hang rángatott ki az álmok világából, de hát, nem emelhetett ki a taxiból, úgy, mint régen, mikor egy késő estig elhúzódó családi vacsorakor elaludtam a puccos étterem asztalán, s ők, hogy fel ne ébresszenek, kézbe véve vittek egészen az ágyamig. Kábán kapcsoltam ki a zenét, s kikászálódtam a kocsiból. Vállamra dobtam a táskát, és letöröltem a számból folydogáló nyálat. Atya ég, mint gyerekkoromban. Ugye senki sem látta?

– Mit akar, még egy tízest, mert kivette a bőröndöket? – nagyanyámat sokszor fejen vágtam volna egy jó erős baseballütővel, de ilyenkor megvilágosították az elmémet az égiek, s szívemhez szorítottam a nyakamban lógó rózsafüzéreket: a kéket, amit aputól kaptam brazíliai utazása során, egy sárgát a nagyanyámtól, s egy fehéret a nagyapámtól. Az volt a legkedvesebb, szentebb volt a másik kettőnél. Állítólag szenteltvízzel itatták át, valahol a Mátrában. Amikor nagyapám arcát próbáltam előkotorni az emlékeimből, felkiáltott az égből egy ismerős, mély hang:

– Oh, az én drága unokám! – ha nem hallottam volna hetente kétszer a telefonba nagyapám hangját, azt mondanám, Isten szólított meg. Kedves volt a hangja nekem. Szerettem hallani tőle a János vitézt és a magyar népmeséket, melyek az összes animációs mesétől is szebbek voltak.

– Nagyapa! – intettem, úgy, hogy belefájdult a kezem, azt hittem, már repülök felé, úgy kapálóztam.

– Segítsek? – kiáltotta. Elég nehéz volt a gurulós bőrönd, mégsem kérhettem, hogy segítsen, hiszen kétszer műtötték a szíve miatt. Elindultunk, s mikor felnéztem, már nem láttam

az arcát az ablakban. Az ajtón se csengő, se névvel ellátott cetlik nem voltak, s az ajtókulccsal nyílt, kulcsunk pedig nem volt. Míg vártunk, megfordultam, hogy szemügyre vegyem a lakóparkot, ami talán öt évig az otthonom lesz. Hat, négyemeletes lakóházak alkottak egy majdnem szabályos négyszöget. Mindközül a nagyapámé volt a leglelakottabb. Repedezett a fal, s a vakolat is omladozott az ablakpárkányok alatt. Minden emeletes ház előtt két hosszú, keskeny füves rész nyúlt végig, melyben csak a fű nőtt ki és hat szomorúfűz. Egyszer csak meghallottuk a zárt ajtón keresztül nagyapám cammogó lépteit, ami jobban hasonlított egy ló patáihoz, mint emberi lábhoz. Az ablaküveg kristálytiszta volt, így még mielőtt ajtót nyitott volna, jól szemügyre vettem őt. A kövér nagyapám az én súlyomra fogyott vissza, de tokája ott csüngött a mellkasán. Sajnáltam a hosszú, fekete haját és hosszú bajszát, amit az évek során elhullajtott, mint őszi napokon a megsárgul
falevelek.

– Ha nem tudnám a korodat, azt mondanám, hogy egy középiskolás tini áll előttem – mondtam üdvözlésképpen, ahogy végigpásztáztam szememmel a fehér inget, s a rövid, fekete nadrágját.

– Ezt bóknak szántad volna? – nevetett és széttárta hosszú karjait. Ledobtam mindkét táskámat, és a karjai közé rohantam. Ekkor újra előjött a múlt, melyben még oly sokat játszott velem. Jó volt látni őt, s hallani élőben a hangját, érezni testének melegét és beszívni cigarettás bőrének illatát. Kitörtek belőlem az elfojtott örömkönnyek, s patakokban hullajtottam frissen vasalt ingjére.

– Jól van! Sss! – nyugtatgatott és lehajolt, hogy megcsókolja a homlokomat. Azt hittem, az évek múltával akkorára megnövök, hogy átnézek majd felette, s nem tudom majd mellkasára hajtani a fejem, de szerencsére ez az egy öröm megmaradt nekem.

– Milyen utatok volt? – kérdezte, csak, hogy végre ránéz­zek.

– Hosszú – szipogtam, és belenéztem barna szemeibe. Mutatóujjával letörölte az arcomat és így szólt:

itt az ideje megpihenni – nagyanyámra nézett. Átadtam nagyapám ölelő karjait nagyanyámnak, aki a csomagokat nézte és töprengett.

– Judit! – szerelmes szavak voltak ezek. Annyira szépen néztek egymásra, hogy el kellett fordulnom és gyorsan eliszkolnom onnan. A földszint akár egy borospince, dohszagú.

– Még mindig a négyes szoba – szólt oda nekem. Nem költözött el? Nem tesz jót a szívének az állandó le-fel járkálás. Felemeltem a bőröndöt, nyakamba a másikat és vonszoltam magam felfelé, mintha csak hegyet másznék. A lift nem működött. Minek akkor az oda? Hosszúnak tűnt az a pár lépcső. Az ajtó nyitva állt. A házban egy kisebb folyosó tárulkozott elém, s máris megláttam magam a folyosó végén lévő óriás tükörben. Bal oldalt kettő, a jobb oldalt pedig három ajtó volt és egy boltív. A három ajtó három szobát rejtett, velük szembe a mosdó és a zuhanyzó, a boltív pedig a konyhába vezetett. Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a legelső ajtót, koporsóba kerültem, s a zsúfoltság tetőzte az érzést, el is hantolnak földdel. Egy ágy faltól falig, egy szekrény beszorítva az ablak mellé, amin megannyi plüss állt.

– Az a te szobád – a hang közvetlen mögülem érkezett. Megperdültem, nagyszüleim megérkeztek.

– Remek – mondtam cseppet sem lelkesedve.

– A mellette lévő a tied, Judit. Az utolsó pedig a nappali.

– Ahol a te helyed van – fejezte be nagyanyám.

– Hiszen a szobámban nincs tévé. Jaj, kérlek, én tévéfüggő vagyok – füllentettem. Ha rámenős vagyok, talán össze tudom őket bútorozni.

– Mióta?

– Hát…

– Nem vagyok hajlandó egy szobában lenni vele – nagyanyám felhúzta az orrát.

– Igen? Huszon akárhány évig nem volt bajod ezzel a lyukkal – vágta vissza nagyapa.

– Ti tudjátok, de nekem éjjel-nappal kell a tévé – mondtam és letettem az ágyamra a bőröndöt.

– Te éjjel-nappal tanulni fogsz és nem tévézni.

– Úgy sem lehet egy külföldi adót sem fogni – úgy tűnt, nagyapa már tiltakozott az ellen, hogy egy ágyba kelljen feküdnie a volt feleségével.

– Ne vitatkozzatok! Egyezzetek meg valahogy, de én békét akarok! – majd a kilincs felé nyúltam, s félúton vettem csak észre, hogy sehol nincs kilincs, csak egy harmonikaajtó.

– Papa, ez mi?

– Az ajtó már nem divat. Jónak láttam lecserélni – büszkélkedett. Behúztam magam után.

– Átöltözök.

– Aztán ebéd! – kiáltott. Megfordultam, de csak óvatosan, nehogy megüssem a lábam az ágy sarkába, s csak ekkor jöttem rá, hogy azért cserélt ajtót, mert a hagyományos ajtót nem lehetett volna becsukni az ágy miatt, kifelé meg nem nyílhat, mert elfoglalná az egész folyosót. A sarokba tettem a topánkát, majd kinyitottam az ablakot. Szép látvány tárult elém. Sem ember, sem egy kocsi sem járt az utcában. Jól beleillett a látképbe a négy tömblakás, csak az a fránya füves rész ne lenne olyan gazos. Ha lesz időm, ültetek oda sziklakertet. Kihajigáltam a ruháimat, s felvettem egy vörös, passzos halásznadrágot és egy hasonló árnyalatú pólót. Tisztának tűnt a szőnyeg, így jónak láttam mezítláb elindulni a konyhába.

– Milyen jó illat terjeng. Talán főz valaki? – célozgattam. Nagyapa pirospozsgás arcára széles mosoly terült, miközben leguggolt a sütő elé. A konyha egy kisebb folyosó volt, egy keskeny, de hosszú asztallal, négy székkel, előtte pedig szekrénysor, beépítve egy öreg gáztűzhellyel. Régen nagyapa képtelen volt leguggolni, mert a fenekétől nem fért volna be a sütő és az asztal közé.

– Hogy fogytál le így? – kérdeztem.

– Tudod, a műtét. Azóta nem kívánok semmi ételt.

– De a cigarettát még most is szívod – csökönyösködött nagyanya. Miért nincs nálam az a baseballütő? Visszaszaladtam a szobámba.

– Nem üthetnénk a falra még kettő szöget? – kiáltottam.

– Hogy micsoda? – szöget akarok a falba.

– Szénát kavarok a szarba? Micsoda? – nagyapám hallása romlott az idők során, de hogy ekkora sületlenséget halljon az én számból… kimentem hát hozzá. Nagyanyám a szobájában állt, nem tetszett neki a látvány.

– Két… szöget… szeretnék… a… falba – mondtam érthetően.

– Fogyatékosnak látszom? – kérdezte sértődötten.

– Mióta ejtek én „olyan” szavakat ki a számon?

– Gyerekkorodban erőszeretettel mondogattad, hogy…

– Csss! – nevettem és szájára tapasztottam az ujjamat.

– Természetesen ütök szöget a falba, de előbb ebéd van!

– Mit eszünk?

– Kacsa, rizs, krumplipüré, tartármártás, mézes-mustáros szósz, párolt zöldség…

– Ezt mind te készítetted el? – eltátottam a szám, de mielőtt bólintott volna, nagyanyám mellettem termett, és válaszolt a nagyapám helyett:

– A szomszédasszonyka – nagyapám lesápadt, és szégyenkezve állt fel.

– Elváltunk, Judit.

– És?

– Mit és? Elváltunk, hiába könyörögtem neked, nem fogadtál vissza.

– Ezért egy hat évvel idősebb nővel… – elcsuklott a hangja idegességében. Nem bírtam tovább hallgatni. Baseballütőm nem volt, így Isten szavait használtam fel, csak, hogy elhallgassanak:

– Amit Isten összekötött, ember szét nem választhatja – 
és bevonultam a szobámba. A harmonikaajtón keresztül minden jól kiszivárgott és behallatszott egy apró köhintés is, de miután otthagytam őket, néma csend következett. Résnyire nyitottam az ajtót, mindketten eltűntek. Lassan haladtam végig a folyosón, s csalódottan láttam, hogy nagyanyám a szobájában duzzog, nagyapám pedig a konyhában, s épp összetörni készül egy tányért, de én közbeavatkoztam:

– Abból csak egy van, papa!

– Jöhetsz ebédelni! – mondta kedvetlenül.

– Velünk eszel?

– Csak azért, mert az unokám az asztalomnál ül – leültünk végre a megterített asztalhoz. Épp készültem lenyesni a kacsa szárnyát, mikor nagyapám megjegyezte:

– Kaptam egy képet édesanyádtól még a múlt hónapban. Jó húsban vagy, ezért készítettem ennyi mindent – mosolygott, de ettől a mondattól egy világ omlott össze bennem, s hiába, hogy jó indulatból jegyezte meg, mekkora darab vagyok, belebélyegezte a lelkembe, s rá sem tudtam nézni a zsírban tocsogó kacsasültre. Párolt zöldséget raktam a tányéromra, s rizst egy kis tartármártással, de abból is csak egy keveset, mert cukorral volt tele.

– Kacsát nem veszel? A kedvenced – jegyezte meg nagyapa.

– Nem vagyok valami éhes – még hogy nem? A hazugságból mára elég kell hogy legyen, minden parancsot megszegek…

– Judit? – nagyanya nem szedett, mondván, hogy a szomszéd nő főztjéből nem hajlandó enni.

– Majd elmegyünk étterembe – javasolta.

– Azt már nem! – mondtam.

– Itthon eszünk, mint egy nagycsalád – elegem volt az állandó éttermi kosztokból, ahol maréknyi kacsacombot adtak anyu havi fizetésének feléért.

– Körbe szeretnék nézni!

– Majd keresünk egy közértet – erre felkapták fejüket és egymásra néztek.

– Most mi van? – nem értettem, miért kell ezen csodálkoz­ni.

– Örülök, hogy világot akarsz látni.

– Láttam a mellettünk lévő utcában egy Éjjel-Nappalit. Szétnézhetnénk.

– Ellenem vagy? – szomorkodott nagyapa.

– Dehogyis! Gondoltam, majd főzök én. Nem akarom, hogy azért, mert vendég vagyok, te főzz!

– Te az unokám vagy, s szívesen főzök rád.

– Meg akarok tanulni főzni.

– Te csak tanulj az egyetemen, majd én is besegítek! – mondta szerényen nagyanya.

– Apropó, egyetem. Szeptember 1.-je elmúlt, nem kellene az iskolában lenned? – kérdezte nagyapa, s ezen, legszívesebben elnevettem volna magam.

– Papa, ez nem általános vagy középiskola. Ez egyetem.

– Mit tudom én – legyintett és kettétörte a kacsa combját. Ez fájhatott neki…

– Az egyetem nem elsején kezdődik.

– Hát akkor?

– Majd megnézem a neptunon.

– Micsodán?

– Van egy rendszer az interneten, tudod… – bólintott hatalmas értelmet sugallva – és azon megnézhetem az ösztöndíjamat (már ha lesz egyáltalán), vizsgaidőpontokat stb. Majd azon megtudakolom, hogy mikor kezdődik. Tudod, itt csak egy nem változott a tankönyvvásárlás. Nem kell nyolckor csengőszóra a tanteremben lennem. Van, amikor délután kezdődik két óra és kész.

– Oh, ha a mi időnkben ilyen lett volna az iskola.

– Csak az a nagy helyzet, hogy nincs internetem.

– Ahogy számítógéped sincs, semmi baj. Van laptopom. Ízlik a zöldség – megígértem, hogy mára felhagyok a hazudozással.

– Örülök neki – mosolygott.

– Meséld el nekem, mit szeretnél a jövőben csinálni?

– Gyerekorvos szeretnék lenni – válaszoltam gondolkodás nélkül.

– Az nehéz szakma.

– Viszont szép.

– Isten nem hiába adta a világnak ezt a drága lányt – megsimított nagyanya. Aznap először láttam őt mosolyogni. Hamar megettem az ebédet, de a gyomrom titkon még mindig korgott, így megittam két bögre vizet, hátha csillapítom az éhségemet.

– Készítettem somlóit is – mondta nagyapa, miután a mosogatóba tettem a tányért és a villát.

– Jó laktam! – mondom, elég legyen a hazudozásból! Lehuppantam az ülésre és néztem, hogyan lakmároznak. A kacsa lassan elfogyott, az étvágyammal együtt.

– Újra kell kezdened itt, az Angliában eltöltött fél évet?

– Dehogyis. Felvettek szerencsére és most tovább folytathatom. Huh, jó pár év, mire orvos leszek.

– Jön a diploma, a doktori, a professzori minősítés – felnevettem.

– Annyira nem vagyok okos.

– Ha valaki ötösre érettségizett, ne mondja nekem, hogy nem okos – mutogatott nagyapa.

– Szóval, a terveim szerint három évig fogok a nyakadon
lenni.

– Több lesz az három évnél.

– Addig majd megbarátkozol a környezettel, bár nem akad errefelé hozzád illő kortárs.

– Majd szerez itt valakit – mintha nem is lettem volna köz­­tük.

– Jó vagyok én magamnak – mondtam, és az Angliában hagyott barátaimra gondoltam. Hiába, hogy távol vagyunk egymástól, a barátságunk sosem fog megszakadni! – Alexandra megígérte, hogy írni fog levelet, Erica pedig még a mai nap hív – vagyis, azt ígérték.

– Ők kicsodák?

– A két legjobb barátnőm. Alexandrával osztálytársak voltunk az általánosban, Ericával a közép suliban ismerkedtünk össze.

– Kelekótya mindkettő – csóválta a fejét nagyanya.

– És, a pszichológus… – nagyapám nem tudott részleteket a bajommal kapcsolatban, s nem is szándékoztam több embernek beszámolni róla; elég nagy szégyen volt számomra, hogy agyturkászhoz jártam.

– Már nem járok – hadartam.

– Elpakolhatok? – felálltam és összeszedtem a tányérokat, de láttam nagyapán, hogy egy kurta pillantást vet nagyanyám felé. Nem engedhetem, hogy nagyanyám kinyissa a száját!

– Elmosogatok én, hagyd csak ott! – mondta nagyapám. Hátat fordítottam nekik, de olykor-olykor sötét pillantással rájuk néztem, nem volt merszük rólam fecsegni. Elmosogat­tam, ezt legalább engedték, hogy csináljam. Másodjára voltam boldog aznap, Budapesten, a szülővárosomban. Angliában a bejárónő sem engedte, hogy besegítsek neki; belegondolva, Magyarországon a kilátásaim tökéletesek. Szabad vagyok, akár a madár, akit kiengednek a kalitkából. Leültem közéjük, de úgy jobbnak láttam, ha a szobámba megyek, mert ketten akartak maradni.

– Csak semmi infó rólam – mondtam nagyanyámnak. A kupola alatt még egyszer visszanéztem rájuk. Nagyapám éppen végigcsúsztatta kezét a terítőn nagyanyám keze felé. Mosolyogva hagytam ott őket, s betáncoltam a szobába, ráugrottam az ágyra, ami, akár a trambulin fel-alá dobált. Az ágy mellé húztam a nyitott bőröndömet, és kivettem a féltve őrzött laptopomat. Felnyitottam, a képernyőn sok kis kép egy kiváló programmal összeszerkesztve. Az egész képet kék szín borította, s azt apró rózsaszín virágok szegélyezték, mintegy képkeretet alkotva. A képkeret belsejében pedig egy kép volt a két palotapincsimről, az egyik ölében szunyókáló fehér perzsamacskámról; anyáról, apáról és a két mindenre elszánt barátnőmről. Egy e-mail sem érkezett, s a mobilom sem jelzett nem fogadott hívást. Az MSN-en sem voltak fent, valószínűleg az igazak álmát alusszák, egy sátorban, a búvóhelyünkön, nélkülem. Előhalásztam a CD-lejátszót, és bekapcsoltam egy Avril számot, mert a szívem folyamatosan Angliáért kiáltott, s ha Avril-t hallgattam, eszembe jutott, milyen hangosan énekeltük a háztetőn a szeretett énekesnő dalait.

Ki tudja hányadik album járt már le, de az álmomban folytatódott tovább a koncert, ahol én vagyok az énekesnő, és a két legkedvesebb barátnőmmel tombolunk a színpad szélén. Ám a lassú zongoradarabot a semmiből akusztikus gitár dallama zavarta meg, melyet gyorsan mozgó ujjak pengettek. Csodálkozva hallgattam az ismeretlen zenét, majd összerezzentem, mikor előkerültek a dobverők, melyek, akár a mennydörgés, úgy dühöngtek a cintányéron és a dobon. Az észveszejtő ricsajt egy kellemes férfihang cifrázta meg hangos, éles, majd mély hangjának váltakozásával. Aztán rájöttem, hogy ébren vagyok, és sötétben fekszem. A nyitott ablak pedig nem csak a hideget, hanem egy idegen dalt repíti be. Nem is a zene stílusa, hanem annak a férfinak a hangja csábított el. Sötét volt az utcán, egy-két lámpa égett csupán, és a szembe lévő tömbház pincéjének ablakai.

– Oh, hogy az a magasságos… – nagyapám kiáltozását hallottam. Kiszaladtam. A konyha ablakon hajolt ki és mutogatva őrjöngött.

– Kik játszanak?

– Inkább minek játszanak? – válaszolta és kimentem a konyhából, csak hogy elférjen mellettem.

– Az a hülye Áron, meg az amatőr zenekara – válaszolta cseppet sem szívlelve az említett bandát.

– Már tíz régen elmúlt – próbáltam háborodást színlelni, de túlságosan is tetszett a dal, mintsem befogjam miatta a fülem.

– Nekem mondod? Minden kedden és pénteken ez megy: ricsaj, zenebona – kiáltozott.

– Minden kedden és pénteken?

– A polgármestertől engedélyt kaptak, egy kis protekcióval minden lehetséges – fújt.

– Akkor komoly együttes lehet.

– Ez? Együttes? Handabanda – jókat mulattam a szövegén.

– Az Omegáig vagy az Apostolig, vagy a Bikiniig sem érnek fel – kiáltotta. Nagyanyám hozzá lépett és fejére ütött.

– Hallgass már, a szomszédok aludnának!

– Ettől a ricsajtól?

– Meddig játszanak?

– Éjfélig – elhallgatom szívesen.

– Mi a teendő? – kérdezte kétségbeesve nagyanyám.

– Semmi. Becsukni az ablakokat és maximumra venni a tévét!

– Jó a levegő, nyitva hagyhatnám az ablakot? – kérleltem.

– Csak azért, mert az unokám vagy – mondta nagyapám cseppet sem lelkesen, és elment. Behúztam a harmonikaajtót és az ablakhoz szaladtam. Nem tudtam rá könnyedén táncolni, mert a dob és a gitár hirtelen fordulatot vett, s a zene hatására a tömegközlekedésben szenvedő magamat képzeltem el, ahogy úszok az árral, az emberekkel. Első dolgomnak tartottam, hogy kivegyem a bőröndből, és magam mellé tegyem a Bibliát és egy széttárt szárnyú, fehér leples, gyermekarcú angyalszobrot. Kipakoltam a ruháimat, mániásan színre színt raktam, a nadrágokat és szoknyákat külön-külön. A laptopomnak a földön volt a helye, mivel asztal nem fért már a szobába. A fürdőköpenyt, a törölközőt, a fogkefét, a fogkrémet és különböző arctisztító szereket az ajtó elé tettem, ha megszűnik a zene, majd kiviszem azokat a zuhanyzóba. Minden egyebet találomra az üresen maradt helyekre raktam, s utolsónak maradtak a legdrágább kincseim, a fényképek. A szekrény szélére terítőt raktam, hogy méltó párnás helyet kapjanak a fényképtartók. Szinte mindegyikben ugyanazok a személyek szerepeltek, mint a laptopom háttérképén, csak más beállításban. Kitettem tehát a két palotapincsit, s a macskát, aki éppen rágja a saját farkát, anyát és apát a Big Ben előtt, a barátnőimet és egy negyedik képet, amit megleheltem és jól letörölgettem. A képen egy kis színpad volt, s kisebb rajongótábor, akár csak az álmomban, a főszereplő pedig egy négytagú zenekar: Alexandra, Erica, Peter és én, egy felirattal a fejünk felett: „Angel stone”.

 

A rátóti csikótojás - Szalóczy Pál

További filmek / videók a VIDEÓTÁR menüpont alatt!


Friss állások

Pénzváltó

Összeg:
Amiről:
Amire:


Időjárás



Minden Jog Fenntartva © 2009-2017