2020. április 09. csütörtök Erhard napja van.

Magyar Karaoke

Több száz Magyar Karaoke videó egy youtube csatornán. Iratkozzatok fel, hogy értesüljetek a rendszeresen frissülő új Magyar Karaoke videókról.

Kattints ide a videókhoz...

2010. február 18. csütörtök, 16:23

Várady Judit: Zarándokúton Sefárba - részlet

Várady Judit könyve különleges, titokzatos kontinensre, Afrikába kalauzol el. A tízezer évvel ezelőtt élt ember alkotásaihoz – sziklarajzaihoz - eljutni olyan, mint egy zarándokút, melyet első magyarként Urbán Ernő járt be.
A negyedszázada papírra vetett úti beszámoló egy „elfelejtett ország”, Algéria különös tájaira – a sivatagok homokdűnéi, az égig érő hegyek, sziklakanyonok kopár kősziklái közé – vezeti el az olvasót, s megismertet a korabeli Algéria ellentmondásos világával is, az algériai emberek életének kordokumentuma.
Ez a könyv csak a kezdet. Ugyanis a Szerző visszavágyott a mai Algériába, a sivatagba, a menekülttáborokra, az egyszerű, őszinte és igaz emberek közé. A változásokat bemutató 2. kötete előkészületben, melyben leírja találkozását a „felhők népével” és bepillant a mai Algéria életébe.



A titokzatos Szahara
Tébessa – Souk Ahras – nomádok között


Az európai ember igen nagy várakozással készül az első szaharai útra. Olyan sokat hallott, olvasott, látott már a homoktenger végtelenségéről, oly sokszor látta már napjaink háborúit is a televízió képernyőjéről, hogy már-már azt hiszi, nem is fog felfedezni semmi különöset. Az algériai Szahara ezerarcú. Akármerről közelíti meg az utazó – aki a sivatagot csak oázisokkal tudja elképzelni – már a harmadik száz kilométer után olyan tájakat lát, amelyek sehol sincsenek, amiket nem tud visszaadni se kép, se film. Annabából indulva Tébessa felé, egyre csak délre haladva a tengerparti övezet növényvilága ejt ámulatba. A gazdagság, a változatosság, majd a lassan fogyó fák, egyre alacsonyabb növények, irdatlan magas csúcsok, és – ha december táján indulunk útnak – a messzeség ködén megcsillanó magas hegyek. Souk Ahras környékén kopasz, kék hegyek sorakoznak, bezárulnak, és mi a világ tetején állva (mert már olyan magasan vagyunk) csodáljuk a tájat, mintha repülőből néznénk. Alattunk mélyen egy folyó hömpölyög, a téli esők megduzzasztották, alaposan. Széles árterülete gazdagon fog jutalmazni mindenkit, aki igyekezett elvetni a tavasz zöldségeit. A búzamezők is zölden mutatkoznak.
A folyó fölött egy másik folyamfelhőkből ömlik, hömpölyög, itt-ott megakad a bezárult hegyek szurdokaiban. Kanyargós utunk egyszer csak kitárul, és rálátunk egy rohamosan épülő, hatalmas hegyi városra. Körülötte pedig kietlen, óriás hegyekre: lilákra, kékekre, feketékre – mintha valami idegen bolygón lennénk, nem is a földön.
A város utcakereszteződésénél magyar autó, magyar szó és máris ismerkedés. Kenyérgyár épül, házak hatalmas tömbjei, alvállalkozókként kisebb létszámú magyar csoport dolgozik rajtuk. Lám, ilyen nagy messzeségbe is elhozzuk nevünket, kezünk munkáját és csillogóbb szemekkel vágunk neki a homokvilág izgalmas útjának.
Souk Ahras után úgy eltűnnek a fák az út mellől, a messzi hegyes, majd végtelenül elterülő magas fennsíkról, mintha felégették volna valahányat. Hatalmas sziklaóriások nőnek ki a föld nélküli földből, ám jobban szemügyre véve, meglepődve láthattuk, egészen Tébessáig fel van szántva, bevetve. Itt-ott már a januári télutóban is kibújnak az első zöld szálacskák, néhol sűrűbben mutatkoznak, szinte csúfolódva a pár cm-es, köves felső réteggel, hogy a kenyerek mégis itt nőnek, hogy a holt világ is élő, mert rövidesen búza ringatózik rajta.
Tebessa. A név mögött a régi római város, Teveste állt. A monda szerint Hercules alapította. De hogy méreteit nézve herkulesi, az bizonyos. A Minerva templom lépcsői olyan nagyméretűek, hogy óriás léptekkel is alig küzdöttük fel magunkat. A korinthoszi oszlopokkal díszített hosszú falmaradvány is óriásoknak készülhetett, oly magasak a lépcsői. Régi feljegyzések szerint a városnak száz kapuja volt. Ami a római kort ma is közelbe hozza, a Caracalla diadalíve, a keresztény bazilika – alig pár méterre tőle Allahot dicséri az imám magasra, messzire látó mecsetjéből.

A várfalak között az arab világ sukjai, girbegurba utcái, gyanús kinézetű lejárói. A föld alatt is folytatódik a múlt, a római kereszténykor legnagyobb katakomba rendszere húzódik, ami vetekszik az Odessza és Róma földalatti termeivel.
A katakombákat később is használták a IX–X. század arabjai, ahonnan nagyon sok régi használati tárgy került elő. A római múzeum őrzi a kezdeti arab világ hagyatékait, sokkal nagyobb tisztelettel, mint az afrikai 3. számú légió fegyvereit, pénzeit.
A ma is használatos vízvezeték a régi római alapjain nyugszik. A régi városkőre, északra mind szebb és szebb új házak épülnek olyan csodálatos gazdag díszítéssel, hogy megirigyeltük, amikor a sivár hazai formákra gondoltunk.

Vannak évek, amikor itt már eső alig vagy egyáltalán nem is esik. Mégis a sok új épület jómódú tulajdonosokról árulkodik. Tébessa környéke vas-, cink- és foszfátmezőket rejt, a városban van egy cipőgyár is. Tehát van munkásréteg, és nagyon sokan a 250 km-re levő Annabába járnak dolgozni. Miután a földi kincsek a gyarmati években is nagy szerepet játszottak, így hosszú múltú ez a munkásosztály. Nagy szerepet játszott a felszabadító háború idején is. A város bejárata előtt hatalmas hősi temető, partizánok, mudjahidok vérével áztatott földdarab. A déli oldalon még szomorúbb a látvány. Mint minden ipari centrum előtt, itt is feltünedeznek a bádogházak – itt azzal a különbséggel, hogy egymástól messzebb, szanaszét elszórva vannak. Nem mintha másutt nem volna tér, hiszen az itt borzasztó nagy. Hanem, mert másfajta emberek birkóznak a városiasodással; másféle szokásokat kell elpusztítani magukban, mielőtt a moszkéba lépnek, mielőtt a város levegőjét megszokják. Olyan emberek ezek, olyan családok, akik mindig magányosan éltek, akik nem ismerték a földrajzi határokat, és most négy szűk bádogfal közé zárják magukat szoktatásul egy új, haladóbb, de mégis üresebb, kegyetlenebb törvényű életbe. Ők a félnomádok.

Tebessát elhagyva a gyönyörű rendben ültetett ciprusok és cédrusok erdeje elindul a puszta, a nagy desert határtalan messzeségébe, hogy egyszer elérje a hullámzó homokbirodalmat, a festőien szép oázisokat, az ezerkupolás mesevárost, a sivatagi szél, a perzselő nap, a kemény hideg éjszakák örök csendjébe merült Szaharát. Az út nyílegyenesen halad egyre dél felé. Vörös, káprázatos, vakító színekkel vibrál a déli nap, és hideg szelet vág arcunkba a Nemencha hegyvonulat felől lerohanó északi légáramlat. Előttünk vibrál, lebeg egy olyan világ, amelynek titkait jó lenne ismerni, de beleborzongunk a gondolatba is: hogyan lehet itt megélni? Ki tudja, hányadszor járjuk már ezt az utat? Sokszor indultunk kirándulni a titokzatos El Ouedbe, de mégis évek kellettek hozzá, hogy egy picit is bepillanthassunk a puszta életébe.

Feltűnnek az első tevék, az út mellett békésen legelésznek, senki nem őrzi őket, embernek nyoma sehol. Az utak mellett nem szeret élni semmilyen szaharai élőlény sem. Kivéve talán a sakálokat és sivatagi rókákat, akiknek ez a legjobb vadászterület, hiszen itt gyakori az elütött jószág, a teve, mert a kamionok, a teherautók éjjel is hoznak-visznek – összekapcsolva dél és észak embereit.
Húsz-harminc km-enként egy-egy kis kőből épült házféleség, mellette zsákok, összegyűjtött valamik. Ezekhez senki nem nyúl addig, míg meg nem érkezik, akinek rendeltetett. A zsákok tevetrágyával vannak tele. Néhol húsz-harminc is. Másutt föld, termőtalaj van bennük, de ez a ritkább.
Felcsillan egy kiszáradt tómeder, mintha össze lenne kaparva a felszíne: fehér sós buckák, lapátok nyomai. Sehol senkit nem látni, csak itt-ott a tevéket. Az esti szürkületben, amikor a rossz út miatt defektet kaptunk, és a szerelés közben csak az imbolygó szürkület burkolt bennünket körül, félelmetes lett a csend, de mintha valami titkos ösvényen járna a gondolat és a jó szándék, előttünk termett az ember, a puszta lakója, a nomád – és segített nekünk.
Amikor már leszáll a nagy sötétség, és a szállás felé igyekvő autós vándor rója a km-eket – magányosnak érzi magát, még ha útitársa a legbeszédesebb is –, megnémul a végtelen, bársonyszínű, óriás feketeségtől. A némaság mellé kísértetek szegődnek; az út két oldalán fasor, erdő árnya akarja elhitetni, hogy valamikor gazdag élővilág volt erre. Az az érdekes, hogy nemcsak mi, mások is, akik éjszaka utaztak, hasonló látványt hittek, pedig a kietlen semmi volt csak az út menti látomás. A messze-messze imbolygó icipici lámpások, fények alig látható, sejtelmes pici manók is lehetnének – de már tudjuk, a nomád sátrak körül lobogó tüzek az egyetlen melegség a hideg leheletű, milliócsillagú éjszakában.
Csak az értheti meg igazán a puszta életének fontosságát, aki északról utazik keresztül déli irányba, többször meg-megállva. Nem elég nézni, látni, éhezni és szomjazni is kell, el kell menni egy kútig, ha mégoly messze van is az úttól. Amikor belenéz az ember egy ilyen kietlen pusztaság csillogó vizű kútjának mélységébe, amikor felhúzza a kötelet, rajta a tevegyomorból készült vödröt, és szomjas szájához emeli, hogy mohón igyon – egy pillanatra megérinti a csoda. A víz egyszerű, tiszta csodája. A föld olyan tisztán, egyszerűen rejti ezt a titokzatos kincset, és a nomád úgy emeli szájához ma is, mintha Isteneknek emelt templomok áldozati italát inná. A végtelenben egy leheletnyi élet, a pusztaságot itt ezért is hívják Souf-oknak – leheletnek. A kút mellett mindig ácsorog néhány teve gazdátlanul. Gazdáik a pásztorok, a Cháambas-ok, ki tudja, merre terelgetik, őrzik a nyájat. Hatalmas terület jut itt egy-egy jószágra. Egy birka háromhektárnyi legelőt is kaphat. A tevék közelebbről megnézve furcsa kis jeleket viselnek. Némelyiknek a lábán vagy a nyakán különböző kis ákombákomok – egyébként ősi jelek –, amelyekkel egy-egy nomád törzs jelzi a saját állatát. Sohasem fordul elő, hogy elhajtaná egyik a másikét. Pedig a berber őslakók történetében már beszéltem arról, hogy milyen erkölcsi dicsőség volt a jószág- vagy asszonyrablás. Ám ez egy egészen másfajta nép: különbözik a berbertől, különbözik a déli nomádtól, akinek hit és vadászvilágából maradt ez a szokás. A Soufokat valahonnan Dél-Arábiából (Jemenből) vándorolt törzsek telepítették be szigorú meghatározott, ősi törvényeik, életformáik szerint.

„Nomádok. Házuk nincsen, elzártan élnek a világban, maroknyian kóborolnak ezen a széles tájon, melynek széle több ezer km-re délen torpan csak meg, ahol beleszalad az első folyó termékeny völgyébe. Ennek a mérhetetlen sivatagnak csontig tarolt földjén időtlen idők óta barangol néhány ember, nincs semmijük, nem szolgálnak senkinek, egy különös ország vad, de szabad urai.” – Így írja Cammus.
A valóságban leszűkül a kör; körülbelül 10-15 km-enként vannak a puszta kútjai. A talajvíz, ahol nincs mélyen, megmutatja, hol kell ásni, hol kell kutat telepíteni. E köré telepszik a parányi élet, az a pár pálmafa, ami itt az otthon, a biztonság. A kutak körül, mint egy körbenjárás, úgy zajlik a napi program mindig ismétlődő folyamata. A jószág itt két-háromnaponta iszik, a teve négy-öt napig, sőt – ha eső utáni füvet legel – egy hétig is kibírja ivás nélkül. A legelő birkát, kecskét kútra kell vinni. A teve maga megy el, ha szomjas, de mindig visszatalál, szinte ösztönösen tudja, merre kell menni, hol a gazda sátra. Mert a nomád sátorlakó. Hogyan lehet itt élni? Mit lehet enni? Hogyan születnek a kis nomádok, és azok maradnak-e? Csak az tud négyszemközt maradni a puszta, a homokvidék némaságával, aki össze tudja mérni a puszta nagyságát tulajdon lelkével.
A nomád család naponta egyszer étkezik. A teve, a birka és a kecske teje, az abból készült sűrű savanyú ital és datolya minden táplálékuk. Víz nélkül nem lehet főzni, és ha főznének is, vajon mivel? Hisz itt nincs tüzelő, a fű a jószágé, a jószág a pásztoré: a tejet adja és a húst – nagy ritkán, ünnepeken.
A nagy sátor csíkos, bordó és napégette barnás színe beleolvad a messzeség fakó színeivel. A kifeszített sátrat négy-öt levert farúd tartja minden felszerelésével. Egy vagy két teve könnyen továbbszállítja, ha elfogyott a legelő, vagy ha az időjárás miatt új kút mellé kell telepedni. A sátor alatt él a sok apró gyerek, a nagyobbak már feladatokat kapnak, a pásztorkodás szinte parányi gyermekkoruktól kötelesség számukra. Az egyéves gyerek már felnőtt táplálékon él, tejen, datolyán. A tejet egy szárított tevegyomorba töltik, azt egy háromszögletű faágra, farúdra akasztják és rázzák-rázzák órákon át. Ha egy másik törzsbeli érkezik – vagy másik nomád –, ételt, italt, sátrat és mindent, ami az övék, megosztanak. Ünnep az a nomád életében, ha vendég vagy átutazó érkezik. Ha nem elég a kis pálmás gyümölcse, cserélnek. A cserealap a tevetrágya, amit bizony hosszú, fáradtságos hajlongással szedegetnek, gyűjtögetnek az utak melletti helyekre, ahonnan a másik törzsbeli elviszi a homokdűnék oázisaiba trágyának, cseredatolyáért. Amilyen sivárnak tűnik az életnek ez a módja, olyan tartalmas, rendszerezett.
A nomádok rendszeresen találkoznak egymással, minden nagyobb körzetnek van egy kialakított bázisa, ahol összejönnek, megbeszélik a legfontosabbakat. Ahol az idősebbek tanácsait hallgatják, ahol tüzek gyúlnak az esti, hideg szélben, ahol a lemenő nap varázsánál belülről imádkoznak, utána pedig egymásnak tárják fel gondjaikat: az állatok gyarapodását, új legelő gondját, legbelsőbb titkaikat. Néha a hegyek nomádjai is lejönnek, ilyenkor fontos, szociális dolgokról születnek döntések. Ekkor állítják fel az esők utáni legeltetési sorrendet: ki, merre halad, a föld porában térképek rajzolódnak, csillagtájékozódással irányt szabnak az új utaknak, az új kutak felé. Ha nagy a szárazság, vele az éhség, akkor a törzsek segítik egymást. Sohasem haszonnal járó segítség ez, egyszerű, tiszta, ősi kötelesség. (Még a szó is furcsa: szolidaritás!) Ha a szükség úgy hozza, hogy valamiért segítségre szorul egy törzs: baj, betegség, vagy állatpusztulás szakad rájuk, akkor a gyorslábú tevén egy-két óra alatt elérik a másik törzsbelit, a bölcsebbet vagy a törzsvezetőt.
Vannak bensőséges ünnepek, különös rideg és mégis megejtően szép kultúrája van ennek a létezésnek. Az ünnepeken együtt van több törzs. Késő éjszakáig lobognak a tüzek, az asszonyok a vad és könyörtelen élet nyomait igyekszenek eltüntetni magukon, szépítkeznek. Díszes ruhákat öltenek, kezükön, lábukon megannyi csilingelő, de mégis hangtalan ékszer. A nomád asszony talán a legigazibb értelemben asszony. Ahhoz, hogy a törzs kis családja életképes legyen, sok múlik az ő felelősségtudatán. Ugyan honnan ez a mély belső indíttatás? A kis utód ott a sátorban látja meg a napvilágot, és élete, sorsa már akkor a törzs öregebbjeinek döntése alapján dől el. Már akkor kiderül, kinek az asszonya vagy férje lesz. Elhatározzák, milyen feladatai lesznek, ha felcseperedik. A magával hozott belső tulajdonságok csak a törzs számára teszik hasznosabbá, saját értékei közösségi értékekké válnak.
Ugyan elgondolkodunk-e mi, civilizált emberek kis apróságaink születésekor, a névadó ünnepségeken arról, hogy ez a gyermek a közösségé is? Vajon van-e bennünk egy parányi elkötelezettség a nagy rend iránt, amiben élünk? A mi világunk felbomló családjai, sok mindent megadnak a kis jövevénynek, mégis lazábban fogjuk kezüket, mint egy primitív nomád gyerekét az ő közössége.

A nagy tüzek hamvadó lángjait füvek és szintén a tevetrágya szítja. Teliholdas éjszakákon elhamvadnak a lángok, előkerülnek a hangszerek, a fájdalmas hangú pásztorsípok, a dobok ritmikus ütemére a nők táncba kezdenek. Különös táncuk van. Vannak olyan lányok, akik mint táncosok egész lányságuk alatt ezt tanulják. Egy-egy öregebb asszony tanítja, szépíti őket, felkerekednek, és az ünnepeket megkoronázzák. Az egyszerű zenére könnyű, hajladozó mozgással ringatóznak, hajukat jobbra, balra lengetik, és ez a lágy mozgás úgy fokozódik, hogy kékre, „tintakékre” táncolják magukat. Ez a „Nakh”, utána a lányok szabadok. Az ilyen táncosok egyik csoportja a „Nail törzs” lányai is. Ha a vígság másnap is folyik, teveversenyeket rendeznek, ügyességi játékokat.
Az ilyen közös együttléten természetesen az asszonyok is jelen vannak, együtt van a törzsek minden tagja. Az anyák, a feleségek olyanok, mint a megszelídített állatok. Nézésük szelíd, sivár környezetük, szerelmi életük mégis meghatározója a törzs hétköznapi létének. Ezért a fiatal lányok az egyszerű tennivalók mellett elsősorban a szerelmi széptevést kell, hogy elsajátítsák. De a lélekből fakadó odaadás gyönyörét sohasem ismerik, hiszen igen-igen ritka az, hogy valaki megszeret valakit és ahhoz is megy asszonynak, feleségnek.
A fiatal lány, akiről már születésekor határoztak, kihez megy – sőt meg is egyeztek a szülők –, ha látja is, nem tudja ki lesz a jövendőbelije. Vár, és segít a létért való küzdelemben, és lassan elsajátítja, amire az önálló életben szüksége van. Megtanul jószágot nyírni, előkészíteni a gyapjat, amit megint csak cserealapanyagként elszállítanak. Ebből lesz a takaró, a ruhák, az új sátor anyaga, megtanul szőni is a maga egyszerű eszközeivel.
Az esküvő előtt a fiús apa kikéri a lányt – van mikor még 15 éves sincs. A lányos apa megkapja érte az értéket, a jószágot. A lányt elküldik a pusztába. Amíg az előkészület folyik, egyedül kell maradnia önmagával a szabad ég alatt, egyedül kell töltenie az utolsó éjszakát. Hajnal felé a törzs legidősebb, de még szabad fiú rokona megy érte, beviszi a sátorba és ott az asszonyok felöltöztetik. Kint már szól a zene, peregnek a dobok, sül a birka, és az öregek a bekötött fejű, lefátyolozott lány elébe vezetik a férjét. A férj bevezeti az új sátorba, ott veszi le a fátylat és a félig nyitott sátor szőnyegén a pergő dobok és tapsoló ritmusos kiáltások, a figyelő és bíztató szemek előtt magáévá teszi a lányt. A szüzességének jelét felmutatva odasereglenek az asszonyok, örömkiáltásaikkal kifejezik elégedettségüket, majd behúzzák a sátor ponyváját, és most már nem nézik őket, most együtt, egyedül lehet szeretkezniük egészen a hold feljöttéig. Akkor kiléphetnek a sátorból, és reggelig folyik a vigadalom. Másnap felpakolják az új asszonyt, és elindulnak a férj törzséhez, ott állítják fel a sátrat újra, a szegényes parányi berendezéssel, a földre ágyazott szép takarókkal, és megfogan az új élet – ami általában már az első év végén meg is születik. Csak így, és ilyen szigorúan zárt törvények között képes fennmaradni ez az életforma. Aki kiválik, aki elindul más utak felé, elveszíti önmagát. Odacsapódik egy-egy nagyobb település mellé, lassan feléli, eladja állatait, de igazi városlakó sohasem lesz belőle.
Egyetlen kiválási mód, továbbmenni a homokdűnék felé, ott egy kis oázist telepíteni, és a legeltető embernek letelepedni, hogy földművelésre, homokművelésre váltsa át a vándorlás energiáját. Ám a homokon csak a tevetrágya hoz újabb termést, a termel árut csak tevével tudja továbbvinni – mindig meghagyva a lehetőségét annak, hogy nomádokkal érintkezzen, hogy a körfolyamat zárt legyen.

A részletet és a fotókat a Novum Pro Kiadó engedélyével közöltük.

A köny megrendelhető a kiadó honlapján: www.novumverlag.hu

Kapcsolódó cikkek:
Várady Judit: Kérdések? Miértek?

Várady Judit: Hogyan lehetsz sikeres munkavállaló? - 1. részlet

Módosítás: 2010. március 27. szombat, 12:07
A rátóti csikótojás - Szalóczy Pál

További filmek / videók a VIDEÓTÁR menüpont alatt!

Elkészült a Hetvenhét Magyar Népmese legteljesebb hangfelvétele, Szalóczy Pál előadóművész tolmácsolásában. Illyés Gyula, aki majd fél évszázada gyűjtötte csokorba a meséket, így fogalmazott...

Bővebb információért, kattints...

Friss állások

Pénzváltó

Összeg:
Amiről:
Amire:


Friss Apróhirdetések

Időjárás

booked.net


Minden Jog Fenntartva © 2009-2017