2019. január 18. péntek Piroska napja van.

77 Magyar népmese hangoskönyv - Külföldi magyar gyerekeknek

Elkészült a Hetvenhét Magyar Népmese legteljesebb hangfelvétele, Szalóczy Pál előadóművész tolmácsolásában. Illyés Gyula, aki majd fél évszázada gyűjtötte csokorba a meséket, így fogalmazott...

Bővebb információért, kattints...

2010. február 10. szerda, 15:34

Oláh Sándor: A Paradicsom és a vénember - részlet

...
A mellékutcákban az első szobából kialakított kis boltok napi száz bahtos forgalma viszont mellékkereset ugyan, de létfontosságú a kisparcellás rizstermelők számára. Éppen úgy, mint az a három-négyezer kifőzde a központban, egymás mellett. A peremterületeken pedig egymástól két-háromszáz méterre üzemelnek. Ugyan ez utóbbi biztosan fő jövedelmi forrás.
Az utcai kifőzde több mint üzlet: szociális intézmény, híriroda, pletykaközpont, jótékonysági intézmény, állatvédő egyesület, és mindenekfelett a szakácsművészet akkreditált iskolája. Az, hogy nincs éhes hajléktalan koldus vagy éppen éhes kóbor kutya, ezeknek az utcai kifőzdéknek köszönhető.

Amikor gyenge a forgalom, legfőképpen a város peremén működő egységekben, akkor egymás szolgáltatásait veszik igénybe, természetesen ingyen és bérmentve. Ők egymástól függenek, egyik sem lehetne meg a másik nélkül, ha egynek van, a másiknak is van, és ebből a függésből szoros barátságok szövődnek, akár életre szólóak.
Az étel, amit ajánlanak, ízletes, kiváló minőségű és nagyon olcsó. Egy este nézegettem az ajánlatot, ki is választottam hat dolog keverékét, amiben volt hal, apróra vágott disznó, sokféle zöldség, mogyoró és kókusz. Mindez ötven bahtba került volna, ha ott fogyasztom el, vagy ha elviszem. Ami nem túlságosan tetszett, az a főzési technika. Tudniillik nem nagyon vették figyelembe a nyugati országokban immár elterjedt higiéniai szabályokat. Továbbmentem, és a párhuzamos utcában találtam egy igen csinos, tiszta vendéglőt. Beültem, és az étlapról ugyanazokat a dolgokat rendeltem, amit a kifőzdében kinéztem. Kétszázötven baht volt a számla végösszege.
–Gratulálni szeretnék a szakácsnak – mondtam.
Erre a pincér kinyitotta a hátsó ajtót, és rámutatott az előbbi kifőzdében szorgoskodó asszonyra. Az utcai kifőzde szolgálta ki a vendéglőt is. A különbség a tiszta asztal, no meg az ár.
A városi fedett piac meglehetősen nagy. Az árusok legtöbbje őstermelő. A kis kókusz‑, banán‑, narancsültetvényesek családtagjai kínálják friss portékájukat, frissvízi halak bő választékban, illatuk dúsítja a párás levegőt.
Hús szépen vágva, oly csinosan, hogy még a legyek is csoportosan élvezik az esztétikai gyönyört, amit az amatőr hentes hirtelenjében produkál harmincnyolc fokos páradús melegben a poros piaci asztalon. E zümmögő áldások különösen kedvelik az állatbelső-kupacokat, amiből a legfinomabb ételek készülnek.
A napsütötte utcakövön szárad az apróhal, amiből te válogathatod ki a legszebb egyedeket. Esténként a nagyobb, lapos halak biciklire szerelt állványra kerülnek. Az így utazó árus másik oldalán, szűk asztalon egy prés és egy melegítőlámpa is található. Csönget és járja az utcákat, mint nálunk a fagylaltos, és öt bahtért kínálja a csemegét. El lehet ropogtatni, olyan, mintha halba mártott, pattogatott tengeri lenne.
A szárított hús iránt is nagy a kereslet. Ezek egy zsinórra vannak tűzdelve, és ott lógnak, míg a nap kellőképpen ki nem szárította őket. Számomra tiszta nosztalgia. Hiszen így szárították őseink a híres nyereg alatt hordott húst. E látványtól még a rokonság ötlete is felmerülhetett volna bennem. Végeredményben ez legalább olyan jó, mint a sumér-magyar nyelvrokonság, amit őstörténészeink olyan komolyan vettek, hogy még kiváló archeológusunk, László Gyula is tudományos cikkben kellett, hogy cáfolja azt. Micsoda időpocsékolás!
Az etnográfiai bizonyítékom mellett még antropológiaival is szolgálhatnék, hiszen a Kárpát-medence is tele van jó fülű emberrel, mint Thaiföld.

Mint minden közösségben, nézeteltérések adódnak pergő szóvitával, és néha bizony bírói beavatkozásra is szükség van. Ritkán kerül a vitás ügy törvényszék elé, mert a köztiszteletben álló vallási személyiség ítéletét mindenki elfogadja. Egy ilyen békebírói tárgyaláson, véletlenül, én is részt vettem.
Egy öregedő, tekintélyes, fehérbe öltözött férfi jó félórán keresztül beszélt. Nem tudnám megmondani, hogy miről, csak sejtem: gondolom, összefoglalta az esetet, és megmondta, ki mitévő legyen. Beszédét mindenki áhítattal, csendben hallgatta.

...

Szóval, míg Nam Bangkokban kereste a betevő falatra valót, addig otthon a két gyerek meg a nyolc-tíz barát, meg a szomszédok, meg a jó ismerősök, rokonok… Nem egyszerre, de egymás után felkapták azt a hangközvetítő készüléket, amit a közlékenységi ingerük levezetésére használnak. Az is igaz, mindenkinek van egy-két hordozható telefonja, ám tudni való, hogy a vezetékes vonalon beszélni jóval olcsóbb, mint a mobilon. Tehát a józan paraszti ész azt tanácsolta, hogy Nam telefonját használja minden ismerős mindaddig, amíg ki nem lett kapcsolva.
Merthogy az a pillanat is elérkezett, amikor is többszöri felszólítás után sem érkezett a szolgáltatóhoz a kért horribilis összegből egy fillér sem.
Legalább Nam megnyugodhatott. Nincs telefon, csend ült a házra.
Csakhogy a tartozás még mindig ott ücsörgött a nyakán. Két választása maradt: vagy a házára terheli, vagy pedig pénzt szerez valahonnan, és kifizeti a beszélőinger által okozott kárt.
A családban ő volt a kedvenc, és a ház mellett ő örökölt egy meglehetősen jó állapotban lévő kocsit is. Ez volt az egyedüli ingóság, amit ha elad, kifizetheti a kamatokkal állandóan növő tartozását.
Eladni csak végszükség esetén szerette volna. Várt a sült galambra, fecsegett, locsogott, beszélt… Mások is beszéltek, a fél város beszélt, és addig ment a madárcsicsergés, míg egy tisztességes kínai családfej meg nem hallotta. Rögvest felmérte az alkalom kínálta üzleti lehetőség pozitívumait, és kidolgozott egy olyan kedvező ajánlatot, aminek Nam nem tudott ellenállni.
Itt van, kérem, a sült galamb, Nam nyitott szájába repült!
Azt mondta, hogy ő bizony kifizetné a tartozást, mindazt a harmincezer bahtot, és csak évi huszonöt százalék kamatot kérne, plusz elvinné a járgányt, és mindaddig tartaná, míg Nam vissza nem fizetné a tőkét kamataival együtt. Nem vitás, ismervén a kereskedői agy tekervényességét: arra gondolt, hogy Namnak még húsz év múlva sem lesz harmincezer bahtja, és így végeredményben egy háromszázezer bahtos kocsit vesz fillérekért.
Ez a kínai érdekes náció, mindenütt ott vannak, már talán nincs is olyan ország, ahol ne reprezentálnák magukat. Szapora fajta, és ki tudja, mi oknál fogva, szeretnek más országban, kolóniákban élni. Lehet, otthon már a sok éles ész között nem tudnának olyan jól boldogulni, mint idegen földön. Londonban is van kínai negyed, Pesten a híres kínai piac, Phonban pedig egy egész kínai városrész, ám ez nem valami nagy város. Nem láthatok a jövőbe, de abban úgy félig-meddig biztos vagyok, hogy az utolsó falu, ahol tömegesen nem fognak letelepedni, az biztos Kunmadaras lesz, még akkor is, ha a pógármester a multietnikum megteremtése miatt elkezdi majd a szokásos éhségsztrájkját.
Namnak nem sok választása volt. Megkötötték a szerződést, megkapta a harmincezer bahtot, és kifizette a számlát. Most egy év után az autóért a kamatokkal együtt pontosan harminchétezer-ötszáz bahttal tartozott.
Engem már erősen birizgált az utazási nyű. Szóval mozogni szerettem volna, legfőként a Mekong folyó izgatott, ami itt folydogál kétszáz kilométerre, és ezt valami belső kényszer miatt látni szerettem volna. Azon gondolkoztam, hogy kocsit bérlek. Meg is érdeklődtem a lehetőséget, és miután nagy nehezen megállapították idegen (falang) létemet is, azt mondták, ötheti bérlet és biztosítás, csak nekem, kedvező áron harmincezer baht lenne. Namnak elmondtam a történteket, és ő éles ésszel azonnal felfedezte, hogy ez az az összeg, amiért ő egy évvel ezelőtt elzálogosította a saját kocsiját. Ésszerűbb lenne kiváltani a kocsit, és akkor utazgathatnánk is, az autó pedig újra a tulajdonába kerülhetne.
Így aztán összeült a családi tanács.
Nam tomboy húgának a férje egy jól megtermett, erős, százhúsz kilogrammos férfi, nem mondhatnánk, hogy alkoholista, de rendkívül szereti a whiskyt, úgy napi egy-két üveg erejéig. Ő a kerületi önkormányzat vízügyi osztályán dolgozik, és fő-fő csónakfelügyelő. Irigylésre méltó foglalkozás a járási tisztviselők körében, már akiknek nincs víziszonyuk. Szíve meglágyítására két üveg whiskyt helyeztünk kilátásba azon esetben, ha velünk jön, és segítségünkre lesz a kínai barátunkkal való tárgyalásban.
Hármasban elballagtunk Csing kínai barátunkhoz a dolgok elrendezésére.
Ahogy megérkeztünk, a szokásos bemutatkozás, bemelegítés, teaszürcsölés után szépen az asztalra tettem a kocsiért járó harminchétezer bahtot. Nem mondhatnám, hogy Csing túlságosan örült volna a hirtelenjében megszakított szerződésnek, de hát nem tehetett mást, az idő lejárt, a pénz itt van, az autót vissza kell adnia.

...

–Enyém fiú szeretek sok Deutschland. Ez Deutschland Hungáriában van? Mert ugye Hungária Anglia része.
Teljesen logikus, hiszen itt vagyok, magyar, és angolul beszélek… Azért, hogy Németország nem Magyarország közepében helyezkedik el, igencsak Mátyás királyunkat terheli a felelősség, vagy pedig azt a csintalan asszonyt, aki mérgezett fügével állította le királyunk ez irányú terveit… Mondhatnám, jól megjártam, itt vagyok a világ másik végén, mint a magyarság egyedüli képviselője, és nekem kell kielégítenem a városi intelligencia tudásszomját.
–Van Hungária most demokrácia?
Már jobbat nem is kérdezhetett volna.
–Van, van. Majdnem olyan, mint Thaiföldön, csak van köztársasági elnökünk is, a király pedig a miniszterelnök, afféle kalapos király, ezer év óta ő a második. Utálja a koronát.
–Az nem van baj, ha szeretik.
–Még jobban szeretnék, ha a muskátli szaporítás rejtelmeiben tevékenykedne, miután e szakmában inaskodott, igaz, nem sok sikerrel.
– Hungária nagy?
–Hű! Hatalmas birodalom! Valamikor, nem is olyan régen, tenger mosta határainkat. Nem sok időbe került, hogy rájöjjünk, ne mosogassa csak semmiféle víz, mert akkor bizony az elkopik, és az egész országot elnyeli a tenger. Így aztán feladtuk a sós vizeket. Nagyon humánus nép vagyunk, és főleg segítőkészek. Az első világháború után például országunk kétharmadát odaadtuk a szerencsétlen, szegény környező országoknak, hogy ők is boldoguljanak. A második világháború alatt pedig cselből beengedtük az oroszokat, amink csak volt, mindent odaadtunk nekik. Ezért cserébe sok magyar embert vettek fel az ő hittérítői iskoláikba, akik ismert éles észt teremtő génjeink miatt olyan rettentő okosak és furfangosak lettek, hogy tanulmányaik befejeztével ők jártak hetenként Moszkvába tanácsot adni, tanítván őket, miként is lehet az igazi kommunizmust építgetni. Mindez természetesen csel volt, negyven évig olyan dörzsölt tanácsokkal láttuk el a muszka vezetőséget, hogy az egész rendszerük összeomlott. Igen kemény munka volt, hisz negyven év nem kis idő. Most már büszkék vagyunk, mert erőfeszítésünket siker koronázta, amivel sok más falang nép tiszteletét is kivívtuk.

...

Nagy megelégedéssel vette tudomásul unokájának ezt a mérhetetlen szerencséjét, hogy ilyen fájintos legényt mondhat magáénak, amilyen én vagyok.
Bemutatta a családtagokat: egy-két tyúk, tizenöt kakas és egy igen öreg buffaló. A tyúkok szolgáltatták a tojást, a buffaló volt a munkatárs, nélküle lehetetlen lenne művelnie azt a két hektár rizsföldet, ami már háromszáz éve apáról fiúra száll, és bizony úgy néz ki, hogy őutána már senki sem követi ezt a foglalkozást. A kakasok szolgáltatják a pénzforrást, azok nélkül még a napi öt doboz sör sem lenne biztosítva…
Tudniillik azok a kakasok, amiket ő nevel, a környék legharcosabb szárnyasai. Anyjuk hercegi család sarjadéka, apjuk pedig több próbán átment, afféle Kinizsi Pál. Nevelésük hónapokon keresztül, nagyapó titkos módszereinek intenzív bevetésével történik, élelmezésük sem egyszerű kakaseledel. Titkos, az öreg csak annyit árult el nekem, mint falangnak, aki ugye thaiul nem beszélve nem mondhatja el senkinek, hogy van benne friss tojásba kevert gőzölgő bivalytrágya. Hathetes korukat elérve napi két-három órát tréningeznek. Erejük teljében gyűrűbe szállnak, és olyan erősek, hogy a viadalt feltétlenül ők nyerik meg.
Az öreg azért úgy rendezi, hogy minden harmadik vagy negyedik viadalt feltétlenül elveszítsen. A fogadás általában kétszáz baht, a drukkolók számától függően, a tét összege akár a kétezer bahtot is elérheti. Ha mindig az ő kakasa lenne a nyertes, akkor az ellenfélre senki sem fogadna, és megcsappanna a bevétel.
Ahogy nézegettem az állományt, a heti két kakasviadalból származó bevétele könnyen elérheti egy tanár jövedelmét. Aztán ott van még a természetbeli juttatás, a legyőzött kakasok teteme, melyeknek egy részét a környékbeli éttermek egyike vásárolja fel, de még így is bőségesen jut a saját, sőt a koma asztalára is.
Nagyapó ugyan nem a legmodernebb körülmények között élt: bambuszkunyhócska, a fürdőszoba és WC a közeli patakocska volt, ami egyben az ivóvizet is szolgáltatta. Egy nagy tartályban pedig az esővíz gyűlt, hogy akkor is legyen víz, amikor esetleg a patak elapad.

...

A részletet és a fotókat a Novum Pro Kiadó engedélyével közöltük.

A köny megrendelhető a kiadó honlapján: www.novumverlag.hu


Kapcsolódó cikkek:
Oláh Sándor: Hazamegyek (A tolmács)

Oláh Sándor: Hazamegyek (Előszó)

 

Módosítás: 2010. március 21. vasárnap, 23:52
A Lovasíjász (Előzetes) - Már a mozikban - Ajánljuk mindekinek

További filmek a VIDEÓTÁR menüpont alatt!


Friss állások

Pénzváltó

Összeg:
Amiről:
Amire:


Időjárás



Minden Jog Fenntartva © 2009-2017