2019. január 20. vasárnap Fábián és Sebestyén napja van.

77 Magyar népmese hangoskönyv - Külföldi magyar gyerekeknek

Elkészült a Hetvenhét Magyar Népmese legteljesebb hangfelvétele, Szalóczy Pál előadóművész tolmácsolásában. Illyés Gyula, aki majd fél évszázada gyűjtötte csokorba a meséket, így fogalmazott...

Bővebb információért, kattints...

2010. július 26. hétfő, 00:31

Ráduly Bea: Hátizsákkal a mosolyok földjén - részlet

hatut





Ez nem egy részletes és mindenre kiterjedő útikönyv, sokkal inkább egy hátizsákos világjáró szemüvegén keresztül látott és papírra vetett izgalmas útinapló. Tanulságos kalandleírás arról, hogyan járta be 2008 februárjában két lány Délkelet-Ázsia (Thaiföld, Laosz, Vietnam és Kambodzsa) legszebb részeit egy szál hátizsákkal.



«...Persze ehhez előbb át kellett egyensúlyoznunk egy igencsak rozogán összetákolt bambuszhídon, mely egy patak felett hivatott átvezetni az érkező turisták hadát. Némi lemorzsolódást lehet, hogy beleszámoltak – már aki a vízbe potyog óvatlan módon a bambuszon való átkelés közepette –, így legalább kevesebb tápot kell főzni a megpihenő csapatnak. ... Az ebéd fejedelmi volt. A környezet nemkülönben, mivel egy a folyó fölé nyúló bambuszból épített és sűrű, zöld sással körülvett teraszon terítettek meg. Mondjuk a „terítettek” erős szó, mivel terítékről szó sem volt, csak a deszkaasztalról, pálcikákról – evőeszköz gyanánt – és a nyugati világ műanyag tányércsodáiban feltálalt ínycsiklandó falatokról. Na meg persze desszertként friss gyümölcsökről, amit fogpiszkálóval lehetett kivadászni a közös tálról. Ez az idill nem tartott sokáig, mivel rögtön megrohamoztak minket az akha nők. Az akha egy primitív hegyi törzs, mely Észak-Thaiföld hegyi erdeiben él, még mindig a több ezer évvel ezelőtti bevett szokások szerint, meglehetősen kezdetleges körülmények között, nagyon szegényen. Az akha asszonyok annyi ékszert aggatnak magukra, amiből otthon akár egy jó kocsit is lehet venni, de cipőjük nincs, a fogkefét pedig hírből sem ismerik. Nem túl szerencsés ebéd közben a szájukra nézni, egész pontosan az abban feketéllő fogmaradványokra. Bár az is igaz, hogy a foguk inkább az állandó bételrágástól fekete, lehet, hogy ezen már a fogkefe sem változtatna sokat. Márpedig ők ebéd alatt már ott nyüzsögtek körülöttünk, számunkra érthetetlen nyelven csicseregve és nagy mosolyok közepette kínálva portékáikat. Javukra legyen mondva, hogy amíg rágtunk, nem zavartak, de keselyűk módjára csaptak le, amint lement az utolsó falat ananászszelet is a torkunkon. Népviseletbe szépen felöltözve hozták a helyi, népi emléktárgyakat, karkötőket, fülönfüggőket, s ki tudja még, mit tartalmazó kosárkát, amiket – gyanítottuk – a helyi piacon szereztek be...»


***

«...témára éhes kamerámmal sétáltam, mikor egy 2-3 év forma, születése óta tán nem is fürdetett kisfiú kacagott rám az egyik bambuszházikó cölöpjei közül. Integetett, ahogy az épp a tűzön valamit kevergető anyukája is, így bemásztam a ház alá, s kedves invitálásukra letelepedtem egy farönkre. A kisfiú arcán soha nem látott boldogság csillogott, ahogy birtokba vette fényképezőgépemet, illetve csodálkozva nézegette a képeket, amiket róla csináltam. Jól eljátszottunk ezzel hosszú percekig, majd búcsút intve újdonsült barátaimnak visszasétáltam kunyhónk felé, mert közelgett a vacsora ideje. Amit persze Tim főzött, s a minőségét nem részletezném, legyen annyi elég, hogy végül is annyit sikerült ennünk belőle, ami az életben maradáshoz kell. Higiénia persze nincs, ahogy azt a tányérok tisztaságán leszűrtük. Annyira nincs, hogy persze minden fogás után nagy kortyokban nyeljük a thai whiskyt, mint két alkoholista. Vacsora után jött a romantika, azaz a csillagok nézése. Még a faluba való megérkezésünk előtt Tim azzal viccelődött, hogy nem ötcsillagos, hanem egymilliárd csillagos szállodánk lesz – hát igazat mondott, mert mi még soha nem láttunk sehol ennyi csillagot tündökölni az égen! Közben tábortűz gyújtás a teraszon. Igen, jól olvassátok, a bambuszból készült teraszon, mivel középen elkerítettek és homokkal töltöttek fel egy kis négyszögletes részt, amiben büntetlenül ropoghat a tűz. Tűz körbeülése után Tim gitározott, thai és John Lennon-dalokat adott elő, persze ez utóbbiba mi is aktívan belekornyikáltunk. Aztán további csillagnézés, könnyes szemmel örömködés a fölött, hogy milyen jól is tettük, hogy eljöttünk. Majd alváshoz készülődés. Kisebb-nagyobb folyóügyeink elintézése volt az utolsó izgalmas programpontja a napnak. Enyhén ittas állapotban lemásztunk a teraszról, majd megpróbáltunk nem belecsúszni a folyóba a sáros úton. Elemlámpánk pislákoló fényében megkerestük a turisták mellékhelyiségeként szolgáló kis kunyhót, ami minden elvárásunkat felülmúlta a nomád körülményekhez képest, de azért egy tiszta fürdőszobával természetesen köszönőviszonyban sem lehetett. Jókedvünkkel felkelthettük néhány helyi figyelmét, akik érdeklődve poroszkáltak a sötétben, azt figyelve, hogy mire készülünk. Mint kiderült, kedvelt látványosság lehet a fehér turistalányok hátsójának bámulása – mert természetesen az ember szereti nem a vaksötétben elintézni folyóügyeit. Legalábbis addig, míg veleszületett szemérme eme szokás feladására nem kényszeríti. Ugyanis a következőképp zajlott a művelet. Miután leakasztottam az ajtókilincsként szolgáló madzagot a kampóról, s felmérve a terepet végigpásztáztam fejlámpám fényénél a büdös helyiséget, megállapíthattam, hogy a használt WC-papírok tárolására alkalmazott műanyaghordóban semmi nem mozdul, és az egészen modern pottyantós lyuk körül sem csúsznak-másznak idegen lábatlan és nyolclábú egyedek. Majd jött a plafon és falak vizsgálata, ahol még vígan megkapaszkodhat egy pókocska, aki támadásával csak arra vár, hogy bizonytalan helyzetemben védtelenül egyensúlyozzak a lyuk fölött. De semmi gyanúsat nem találtam, így elkezdtem letolni a nadrágom. Míg az ujjnyi résekkel egymás mellé rakott bambuszfalon át halk kacarászás hangját nem hallottam meg. Erre persze gyorsan felrántottam a nevezett ruhadarabot. Éles logikával hamar rájöttem, hogy ez itt most a helyi kukkolda, s az örömöt megakadályozandó megpróbáltam úgy becélozni a lyukat – még felöltözve –, hogy a nadrág le- és felhúzását, illetve e két művelet közti tevékenységet a sötétben is elvégezhessem. Nem kis remegéssel, hogy a sötétben mely rejtekhelyekről támadnak eddig láthatatlan pókok és egyebek. De végül túléltem az amúgy egész egyszerű és hétköznapi műveletet, és még meg is torpedóztam a helyi – és gyanítom – hímnemű egyedek esti szórakozását...»


***

„...miután a sok fel-le mászkálástól jól kiizzadva értünk vissza a faluba, a naplemente kellős közepébe, hirtelen fogant a törvénytelen elhatározás, hogy márpedig mi itten az izzadságunkat a dzsungel közepén – s a falun keresztül – folydogáló folyóban fogjuk lemosni, a falubeli népek figyelő tekintetétől persze távol, mert mégis be kell tartanunk a helyi szokásokat, s nem mutogatni semminket feleslegesen. Így hát eliramodtunk a bambuszkunyhónk felé, egy gyors fürdőruháravedlés erejéig, majd visszatértünk a folyó egyik elhagyatott kanyarulatába, ahol Tim már kitartóan halászta a vacsorát. Ugyanis ő meg szerzett egy pár száz éves halászhálót, s azt dobálta tőlünk pár méterre a folyóba, valami ősi rituális kézmozgások közepette. A napocska utolsó sugarai meg-megcsillantak a sötét víztükrön, a sebes habok jótékonyan frissítették fel fáradt testünket, a madarak utolsó nagy szerenádba kezdtek épp, körülöttünk a nagy erdő – egyszóval ismét egy idilli és paradicsomi pillanat részesei lehettünk. Tim is sikerrel járt közben, s finom halacskákat fogott hálójával, amik nemsokára már a sötétben pirosan izzó tűzön illatoztak, ínycsiklandó vacsora ígéretével kecsegtetve a két éhes utazót. Az este eseménytelen volt, pestiesen szólva unalmas, így a finom halnyárs után még egy darabig bámultunk bele a ropogó tűzbe, néha felpillantva a milliárdnyi csillagtól fénylő fekete égre, s nagyokat sóhajtva bele az amúgy békabrekegéstől hangos levegőbe. Szegény Tim nagyon beteg volt, tüsszögött, köhögött nagyokat, mi meg fáradtak, így nemsokára – persze a vacsi után kötelező whisky adagunkat bepuszilva – háromnegyed nyolckor (te jóságos ég, hogy milyen hosszúnak tűnt a nap a kora esti óra ellenére!) besétáltunk a privát kunyhónkba, mert hogy más turista nem volt rajtunk kívül...”


***

„... Persze, ez az alkudozás nem ment ennyire könnyen, ugyanis a kinézett jámbor képű tuk-tukos egy árva kukkot nem beszélt angolul. Így miután pár másodpercig türelmesen hallgatta angol próbálkozásunkat – ekkor még egészen olyan képet vágott, mintha épp értelmezné a szavakat –, irtó gyorsan elkezdett hablatyolni a saját nyelvén, amit persze mi nem értettünk, majd végső elkeseredésében odaráncigált minket egy kollégához, aki úgy-ahogy – mint később kiderült, inkább úgy, mint ahogy – értett valamit angolul, s tolmácsolta neki kérésünket. Mindezen jó ötperces procedúra után elhelyezkedtünk a félig nyitott, kényelmes kis járgányon, sofőrünk pedig a lovak közé csapott, vagyis meghúzta a gázkart a motoron. No ekkor még mosoly az arcon, nagyon élveztük, ahogy száguldozik velünk a tuk-tuk az árnyas fák alatt – ekkor volt dél, s a nap teljes erejével ontotta melegét. Mikor leértünk a folyóhoz, gyanús volt, hogy kevés a turista – olyannyira, hogy egy sincs rajtunk kívül –, ezért nem engedtük el az embert. Persze nem értette, hogy miért, mert angolul még mindig nem tanult meg. Mi közben megpróbáltuk megkérdezni, hogy honnan is megy az a fránya hajó. Természetesen senki nem beszélt semmilyen emberi nyelvet – vagyis, hogy pontos legyek, a kettőnk által összesen úgy-ahogy beszélt hat-hét nyelv egyikét sem. Így nem értették, mit szeretnénk, s azt hitték, hogy hajókázni akarunk, mert nem láttunk még folyót, vagy mi, és nagy alkuszi érzékkel ajánlották fel, vad kézmozgásokkal illusztrálva szavaikat, hogy szuper hosszú thai hajóval elvisznek egy körre. Sem Burmát, sem Laoszt nem értették, gondolom, azért nem, mert az összefüggés volt fura, hogy hogyan akarunk mi ezen országok felé menni 1 óra alatt. Aztán nagy nehezen előkerült valahonnan egy idegenvezetőnek kinéző fiatalember, aki állítólag angolul tanult, de persze csak minimálissal tudott többet a többieknél. De végre így megértettük, hogy ez bizony itten a szívás híres esete, mert itt mi ma nem fogunk a burmai határ közelébe se kerülni – nemhogy a túlsó felére –, és a Mekongot sem látjuk még egy pár napig, azaz végül is holnap estig, program szerint. Így a tuk-tukos visszavitt a turistainformációhoz, ahol immáron hivatalosan is felvilágosítottak minket a tényállasról, eloszlatva minden lányos álmunkat az Arany Háromszögről...”


***

„...A kirándulás érdemi részére, azaz magára a vízesésre bő két órát adnak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy megáll a busz a már minibuszokkal és tuk-tukokkal tömött parkolóban, amit szépen körbevesznek a szuvenírárusok – shopping for ever! Vásárolni Délkelet-Ázsiában mindenhol lehet, sőt a helyiek szerint ajánlott is, de mi ezt ismét kihagytuk. Helyette kifizettük a belépőt, s egy nagy faragott kapun belépve nem hagytunk fel minden reménnyel, merthogy nem Dante „poklába” vezet a kapu, hanem éppen ellenkezőleg, a buja őserdő láttán, éreztén, hallatán minden reményünk megduplázódott arra vonatkozóan, hogy most aztán valami irtózatosan jó valamiben lesz részünk. Gyalogol a turista az ösvényen, elméne hatalmasra nőtt felszín feletti gyökerekkel bíró fák mellett – tudjátok, mint a természetfilmekben, mikor nagy támpilléreknek kinéző gyökerei vannak a fának, Amazonas menti dzsungelekben látni ilyet, többek között. Aztán megpillanta egy medvefarmot, ugyan a kérdés jogos, hogy mit keres itt barnamedve, de aztán a tájékoztató táblákról kiderül, hogy ők szegények fogságban szenvedő, s megmentett macik valának, s lehet nekik adakozni oly módon, hogy tiptop kis pólót vásárolunk „Save the bears” felirattal. Szóval turistalenyúlás már megint, de a fejingatás elmarad, mert naivan arra gondolunk, hogy talán a macik is kapnak valamit az adományból. No, mi nem sokat időztünk itt, hisz ilyet az Állatkerti út nemt'om hány szám alatt is látni, ippeg a Városliget mellett, sőt a ketrecbe zárt tigrincs mellett is elsuhantunk, mert ilyet is látunk a zooban eleget, igyekeztünk inkább tovairamodni. Átkeltünk a kis patakokon, hidakon, fák között haladván még mindig, mert ugyan a mi célunk a csodás vízesés volt. És lőn, megérkeztünk. Olyasmi fogadott – s akkor most nagyon leegyszerűsítem a látványt –, mint a Fátyol-vízesés Szilvásváradnál, csak sokkal de sokkal nagyobb, a víz színe azúrkék, és persze a környezet trópusi dzsungel. Szóval köszönőviszonyban sincs a szilvásváradi kisöccsével. Úgyhogy nem is tudom, miért is említettem példának az imént gyerekkorom kedvenc vízesését. A trópusi erdő ez maga, annak minden madárhangjával, meg beazonosíthatatlan hangjával. Fantasztikus! Valóban olyan, mint a tévében. Zeng-bong az egész erdő, hangok, döngicsélések, csivitelés jön mindenhonnan. S közben vízcsobogás...”


***

„...Még az egyujjas vietnami papucsba való csusszanással voltunk elfoglalva – mert ugye a házban még mindig szigorúan mezítláb járunk –, mikor a házunk előtt egy helyi kis nőci rögtön le is támadott minket, egy szokásos fonott háncs „ékszerdoboznak” álcázott rizsdobozt nyújtogatva felénk, s ránk parancsolt ékes lao nyelven, hogy gyúrjunk gyorsan, mert mindjárt jönnek a szerzetesek. Persze ugyanúgy azt is jelenthette kétmondatos, rövid parancsa, hogy támadnak a thaiok, s mi most a rizsgalacsinokkal fogjuk a légvédelem fontos feladatát ellátni. Inkább az első verziót tartottuk valószínűnek, így engedtünk a parancsnak. Amúgy is gondoltuk, kedvesek leszünk – mert ez alaptermészetünk, ugye –, és segítünk a helyi lakosságnak, jobb dolgunk úgysem lévén gyúrogathatunk néhány rizsgalacsint, ha ezzel oly boldoggá tesszük a nénit. Majd mikor ez megtörtént, a nőci citált arrébb, az utca széle felé, egy sebtiben leterített gyékényre próbált lenyomni. Engem aztán próbálhatott volna, mert mint a féllábú béna, úgy bicegtem, menni is alig, nem hogy leülni! Ha! Közben folyton azt hajtogatta, hogy mani-mani, amit először úgy értelmeztünk, hogy sokat kell gyúrni a gombócból – mármint „many” angolul. Majd mikor ezek elkészültek, s még mindig „manizott” ott nekünk, megértettük, hogy itten kérem, biznisz esete forog fent – mivel az angol „money” szót próbálta kiejteni, megjegyzem, végül is egész helyesen. Ezek szerint a szerzetesek etetéséből is pénzt akarnak kovácsolni – az etetés elvileg minden rendes buddhista hívőnek szent és elemi kötelessége, ingyért és bérmentve. Ez mint első fekete pont, bevonult a Laoszról vezetett leckefüzetbe, de igazából nem törődtünk vele nagyon, mert visszásságok minden nép életében előfordulhatnak. Határozottan elindultunk inkább a főutca irányába – a nőci még egy ideig követett minket mani-manizva. Hát ott láttuk, hogy nem mi vagyunk az egyedüli turisták, akik e színpompás eseményre ilyen korán felkeltünk, hemzsegtek a fehér emberek, ill. japánok mindenhol. Sok palimadár fizetett is azért, hogy bérelt helye legyen az utca egyik oldalára kitett gyékények mögött. Úgy kell elképzelni, hogy az utca teljes hosszában, plusz a következő, szomszédos utcákban végig, ameddig a szem ellátott gyékények, azokon ez a háncs, kerek dobozka tele rizsgalacsinokkal – ebből kell adni minden szerzetesnek egyet –, banánnal, csokival, apró édességgel. Aztán egyszer csak, úgy fél 7 magasságában feltűntek a szerzetesek. Elöl mindig a rangidősek, öregek, hátul a legfiatalabbak. Egymás után libasorban, oldalukra akasztva egy urnaszerű, nagy edény, amibe az utcán ülő hívek bedobálták az alamizsnát. Ez ugyanis az egész napi kajájuk! Hát elképzelni sem akarom, hogy valóban ezt eszik csak: a rizsgolyók + csomagolt édesség + néhol pénz stb. egy kupacba hányva, összeragadva a jó kis rizstől! Nesze, szegény szerzetes, ezt tápold egész nap! Hát brrr. Nagyon nagy alázatot tanulnak amúgy is ezek a legények a kolostorban töltött három év alatt. Menetelés közben látszólag ránk se hederítettek, csak néztek lefelé fapofával, s mikor megtelt az urnájuk, ürítettek egyet a lábuk körül sertepertélő purdék hordozta hatalmas kosarakba – gondolom, utána azt is beviszik a kolostorba. Közben kattogtak a fényképezőgépek, turista buszok érkeztek, láthatólag ez Luang Prabang legfényesebb eseménye. S ez így megy nap nap után!...”


***

„...a Ho Chi Minh Mauzóleumban kezdtünk, mert ez csak délelőtt van nyitva.
Csúcsélmeny volt, mintha visszamentünk volna az időben 30 évet, bele a vad kommunizmusba! Egy iszonyat hosszú, kígyózó sorba tereltek be – kb. mint a Vatikáni múzeumhoz vezető sor, ha valaki járt már ott, könnyen el tudja képzelni, legalább egy km hosszú –, akkora embertömeg kígyózott, hogy nem láttuk az elejét. Még az elején kivettek mindenkit a sorból, akinél táska volt. Ez úgy zajlik, hogy csöndben kígyózik a sor, s mellette katonaszerű őrök mustrálják a csapatot, nagyon zord ábrázattal, kicsit a frászt hozva a jóhiszemű turistára, s elhitetve vele, hogy valami rosszat csinált, s akit kiszúrnak, annak halál a büntetése! De persze mint kiderült, csak a táskákra utaztak, mert úgy látszik, az örök álmát álmodó Ho Chi Minh nem bírja a táskás turistákat. Szóval le kellett adni őket egy megőrzőben, ahol ránk szóltak, hogy vegyük ki a pénzt, értéket, fényképezőt. Majd vissza a sorba, s kígyóztunk tovább a fedett folyosó alatt. A katonák nagyjából tízméterenként álltak őrt, figyelték a vonulókat szigorú szemekkel. Aztán elérkeztünk egy apró épülethez, amiben reptéri átvizsgáló kapu volt, itt mindenkinek rá kellett tennie a fényképezőgépét a szalagra, bizonyosan azt leellenőrizendő, hogy nincs benne kézigránát, elrejtve valahova az aksi és a memóriakártya közé (?), majd mikor kijött a másik oldalon, betették egy táskába. Ezt a tatyót jól ki tudta szúrni a következő épületben ülő őrszem, aki rögtön ki is szedte az összes ilyen zacskóval rendelkező turistát, majd szépen elvette a tasikat, cserébe egy számot adva érte! Itt már kicsit izgultunk, hogy akkor miért nem hagyhattuk a jól lelakatolható hátizsákunkban, ha úgysem használhatjuk, meg hogy ez most egy szocialista módszer a jó kis gépek elkobzására? Amíg ezen morfondíroztunk, a következő forduló után egyszer csak feltűnt egy hatalmas tér (a Ba Dinh tér), a Vörös téren nem voltam Moszkvában, de valami hasonló monumentálisat lehet elképzeli. A kommunista és monumentális pont megfelelő jelzők rá. Körben – már amennyire ki tudtuk venni, mert tényleg nagy és üres volt a tér – szocreál betonépületek, pár méterenként hangosbemondókkal felszerelt póznák –  gondolom, hogy az ünnepségek alatt mindenki jól hallja a vezényszavakat –, s ezen oszlopokon a vörös alapon sárga csillagos vietnami lobogó és a sarló + kalapács sokunk által még jól ismert vörös zászlait lengette a szél. Mi ennek hatására – csak úgy, reflex-szerűen, pont, mint a híres Pavlov kutyáinál – rögtön el is kezdtünk volna énekelni úttörőkorunkban ránk ragadt mozgalmi dalokat, ha nem szól ránk élesen a még mindig figyelő őrség. Mert a haladás szép sorban, csendben kell, hogy végbemenjen! Csöndes figyelmünket immár végcélunk felé fordítottuk, s szemügyre vettük a kis, gondolom, mesterséges dombra épült szürke, oszlopokkal körülvett, Akropoliszra hajazó (??) – ha így van, nagyon rosszul koppintották le a görögök művét –, csak persze a kommunista művészet ihletesében fogant mauzóleumot. Ahogy közeledtünk, s ráfordultunk a mauzóleum lépcsőjére, az utat „gyönyörű” vörös linóleumcsík váltotta fel, ill. borította be. Ez, gondolom, vörös szőnyegként szolgált bevezetni a nagy ember végső nyughelyére. Közben felszaporodtak az őrök, akik rászóltak mindenkire, aki pl. a zsebében tartotta a kezét, vagy a szél ellen védekezve karba öltötte – mintegy melegítendő magát, urambocsá –, mert rendnek kell lennie, mindenki szépen kihúzva, kezet kackiásan teste mellett tartva kellett, hogy haladjon! Nagyon vicces volt! Még nevetni sem mertünk, csak a szemünk kacagott, de az nagyon, mi pedig mentünk szép sorban, megilletődve, be a nagy, szürke épületbe. S aztán egyszer csak ott voltunk, a nagy belmagasságú „sírboltban”, aminek közepén pihent a nagy vezér, egy hatalmas márvány- vagy gránitkoporsóban, üvegfalakkal, sarkain négy nagyon morcos őrrel. Lesüllyesztve persze, így mindenki kénytelen-kelletlen fejet hajt a nagy ember előtt – feltéve, ha látni akarja a koporsót – de ha nem akarja, minek jött ide, ugye?. Az üvegburában – mint egy torz Hófehérke – a bebalzsamozott Ho Chi Minh feküdt, ősz hajjal, szép fekete ruhácskában, kackiásan. Hát nem volt nagy durranás egyáltalán – persze mit várjon az ember egy halottól?! Végül is táncolni még a kedvünkért sem fog!...”

***

„...A nagypapi – aki még a vietnami háborúban vesztette el a fél lábfejét, és két ujját az egyik kezéről – még az étkezés vége előtt letelepedett mellénk, addig láthatóan nem akart zavarni. Az ismerkedést rögtön a nemzeti hagyományok bemutatásával kezdte, azaz nagyon szar, és nagyon erős rizsbort hozott – 30%-os, tehát inkább pálinkának hívnám – és megtanította az „1-2-3, egészségedre!” szavakat vietnamiul, majd tíz körön keresztül gyakoroltatta velünk, míg rendesen nem ment! Ez aztán a nyelvlecke! – gondoltuk boldog és egyre ittasabb mosollyal az arcunkon. Mert a 10 pohár italtól persze extra jó kedvünk kerekedett, ezt mondani sem kell. Miután papi rájött, hogy az alapdolgokon túl nehezen értünk szót egymással gesztusnyelvvel – alapdolgok, mint pl. ízlik-e a vacsora, és nem csípnek-e a szúnyogok? –, türelmet intve csonka kezével, besietett a házba, majd pár perc múlva újból felbukkant egy angol–vietnami szótárt lobogtatva, s annak segítségével beszélgettünk, miután a tolmácsoló unokája visszavonult. Gyermeki nyíltság és kedvesség tükröződött arcán, nagy, barna szemei csillogtak az örömtől, hogy idegeneket fogadhat és mesélhet nekik a múltjáról, az életéről. Lehet, hogy ő is azon öregek közé tartozik – mint nálunk, otthon némelyek –, akiket nem hallgat meg a családja, s most végre örül, hogy mesélhet valakinek? Nem tudtuk meg, de nagyon jó estét töltöttünk a társaságában. A nagy mulatozások és beszélgetések után, 11-kor megjelent a házinéni egy jelzésérték-szerűen lobogtatott takaróval, amiről megértettük, hogy most illik elmenni aludni. De már ideje is volt, ismét jól kifáradtunk a kerek naptól. Ma sem kell minket ringatni – gondoltuk.

De még hátravolt a fürdés! Mivel a fürdőszobának nevezett kunyhó a sötét kert végében lévő, bádoggal fedett, csupa lyuk viskó volt, így elhatároztuk, hogy Adriennel közösen ugrunk neki, illetve bele a kis helyiségbe. A hideg víz jólesett, mert ragadtunk a kosztól. Viszont mikor Adrienn megszólalt síri hangon – épp a zuhany alatt álltam –, hogy "most ne fordulj meg!", belenézve halálra vált arcába, és hirtelen szúróssá vált szemébe, persze, hogy megpördültem 180 fokot, majd rögvest ugrottam egyet, mert egy kb. 10 cm átmérőjű fekete pók sasszézott a falon – amolyan helyes madárpókocska. Mivel végül nevetésben törtünk ki, úgy látszik a rizsbor hatására, a szokatlan hangtól való félelmében eliszkolt szegény nyolclábú. Mi meg ezután már nagyon óvatosan nézegettünk körbe, s bugyborékoló nevetések közben, de éberen fejeztük be a tisztálkodást.


***

„... reggeli Banthay Sreion kívül a délutáni utolsó templom gyakorolta rám a legnagyobb benyomást. Ez a Preah Khan templomkolostora volt, mely a 12. század végén épült hatalmas, 56 hektáros területen. Ennek nagy része ma dzsungel, ami különleges hangulatot kölcsönöz az egykori oktatási központnak – fénykorában buddhista egyetem volt, ezer apszara, ugyanennyi lelki vezető, és közel százezer tanítvány élt itt. A fénykor után teljesen magára hagyták, és szinte el is feledték, mivel a következő uralkodó már más vallást részesített előnyben, s nem felelt meg neki a Preah Khan épületein és domborművein ábrázolt szimbolika. Ezért ez ma egy nagyon romos épületegyüttes, ami viszont szerintem kifejezetten jól áll neki. A Ta Phromhoz hasonló templom épületei a liánok és fák közül emelkednek ki. Amint átkeltünk a vizesárok istenségek szobraival díszített hídján és beléptünk a nagy kapun, rögtön az őserdő buja közepén találtuk magunkat. Egy földúton lépdeltünk óvatosan, körös-körül a vad vegetáció burjánzott. A vizesároktól még legalább tizenöt perc sétával értük el magát a várost. Vagyis azt a pontot, ahol a város kezdődik! Mert olyan hatalmas kiterjedésű, hogy a sokkal bujább növényzet miatt beláthatatlanabb, mint Angkor Wat. S mivel nem túl ismert, itt elég kevés volt a turista. Sőt, itt már Adrienn fáradt volt, s hamarabb visszament a tuk-tukoshoz, ezért jobbára egyedül bolyongtam a kihalt folyosókon. Pontosabban a szlovák Mikaellel, akivel még előző nap Angkor Watnál ismerkedtünk meg, és a tegnapi és mai nap folyamán több helyen is összefutottunk vele. Így itt már régi ismerősként mosolyogtunk egymásra, mikor egy-egy kanyarban, eldugott kőgalérián ismét egymásba ütköztünk.

Nagyon vadregényes volt ez a rom, az Indiana Jones temploma, vagy épp a Tarzan-filmek jutottak eszembe róla, elfeledett városokkal. Rengeteg szép faragás bújik meg a fák között elszórtan, sok falat teljesen körülölelnek a hatalmas, tíz emelet magas fák a gyökereikkel. S mindezt a lemenő nap varázslatos fénye világította meg, valami földöntúli, narancsos színben, amitől még sejtelmesebb lett az erdő és benne a romok. Közben az ezernyi madár, kabóca és egyéb zajok, amik az erdőből jöttek! Már-már giccses-filmes volt! Teljes eksztázisban sétáltam, itt éreztem azt, hogy nem akarok elmenni innen!

Aztán a végén volt egy kis izgalom is, ami egy félreértésből adódott. A tuk-tukos ugyanis kitett az északi kapunál, s mondta, hogy a másik oldalon találkozunk. Erre én a találka előtt röviddel elindultam a déli kapun át, azaz az ellentétes irányban elhagyva a várost. Mivel ez már naplemente előtt nem sokkal történt, pont a déli városrészben egy teremtett lélek sem volt rajtam kívül. Így minden roppanásra, ami egy sötét terem mélyéből jött, minden váratlan neszre összerezzentem. Nagyon izgi volt, néha, elhaladva egy-egy nagyon sötét lyuk, terem mellett, picit még féltem is. Már elképzeltem a filmek vad démonjait, meg őrült majmait, amint rám vetik magukat, s elrabolnak, bezárva egy föld alatti kincsekkel tömött kamrába. De szerencsére nem történt ilyen, így fantáziám szüleményein csak mosolyogva továbblépdeltem. A város romos kapuján kiérve a vad erdő fogadott egy folyosószerű ösvénnyel. Folyosó, mert a fák, liánok ráborultak az útra, s csak egy szinte kerek alagutat hagytak. Közben a fantasztikus hangok mindenhonnan, s a lemenő nap leveleken át beszűrődő fénye. Nagyon varázsos. Aztán a meglepetés az ösvény végére érve várt, tíz perc séta után az erdő alagútjában. Ekkor láttam, hogy vége az útnak, mert nem vezet egyenesen a déli kapuhoz – amiről ekkor még nem tudtam, hogy nem is létezik –, hanem jobbra és balra folytatódik keskenyebb ösvények formájában az erdőben. A történet ezen pontján elgondolkodtam, hogy Adrienn vajon merre lehet, merre mehetett, meg hogy én elinduljak-e valamelyik úton. Picit be is mentem az erdőbe, de ahogy szűkült az ösvény, inkább visszafordultam. Futva mentem egy jó darabon, főleg azért, mert már késésben voltam – de be kell valljam, az enyhe félelemmel vegyes izgalom is hajtott, hogy mihamarabb emberek közé érjek. Nem akartam megváratni Adriennt, mivel a naplementét egy hegy tetejéről akartuk nézni, ahova egy újabb templomot építettek. Futottam hát előbb a zöld növényfolyosón át, be a romos kapun, átugrálva hatalmas köveken, s közben ismét elcsodálkozva ezen az ember és természet alkotta szépségen. Majd az épületek folyosóin át rohantam tovább, már amennyire a hatalmas kődarabok kerülgetése ezt lehetővé tette. Végtelenségig tartó idő után végre beértem a város közepébe, ahol belebotlottam egy turistacsoportba, meg Mikaelbe, aki jót nevetett a sztorimon, s együtt indultunk el a nyugati kapu felé. Mert csak északon és nyugaton lehet bejutni a városba – csak ezt az apró infót a tuk-tukos elfelejtette megemlíteni. Mint utóbb kiderült, Adrienn az erdei ösvényt választotta, ideje lévén, s ki is jutott a betonútra, nem messze a nyugati kaputól, s a tuk-tuktól. De már bekapcsolta a mobilját, amit megbeszélésünk szerint csak vész esetén tettünk, s épp azon volt, hogy felhív, mert erősen izgult, hogy hol vagyok. Persze utólag jót nevettünk az egészen, s mivel a történetnek ismét jó vége kerekedett, még a naplementéről sem maradtunk le!...”


A részleteket Ráduly Bea engedélyével közöltük.

A könyv a szerző honlapján is megrendelhető


Kapcsolódó cikk:

Ráduly Bea idegenforgalmi referens, rendezvényszervező, a Hátizsákkal a mosolyok földjén c. útinapló szerzője


 

 

Módosítás: 2010. július 31. szombat, 01:04
A Lovasíjász (Előzetes) - Már a mozikban - Ajánljuk mindekinek

További filmek a VIDEÓTÁR menüpont alatt!


Friss állások

Pénzváltó

Összeg:
Amiről:
Amire:


Időjárás



Minden Jog Fenntartva © 2009-2017